Aláírt Szerelem || Helluva Boss

30. |Rólunk szól|

***

~Blitz~

Stolas még mindig kapkodja a levegőt, ahogy lefordulok róla, és hanyatt fekszem mellette.

– Te tényleg hihetetlen vagy. – suttogja vigyorogva.

Neked sosem okozok csalódást.

Egy percet sem pihentem, de már újra fölötte térdelek, ahol érem, ott megcsókolom. De ahhoz, hogy tovább menjünk még fáradt vagyok, szóval maradunk ennél a felállásnál.

Fogom a nyakát, Ő a hátamat, és egyszerűen minden semmivé lesz körülöttünk. Egymásra figyelünk, és minden mást kizárunk.

Csak Ő érdekel, és az, hogy a szája egy pillanatra se szakadjon el tőlem. Tudom, hogy ezt mindketten érezzük, és emiatt nem igazán jutunk levegőhöz, de nem érdekel. Vele akarok lenni, és mindenét érezni. Minden szerelmét, és vágyát, mindent, amit Ő is érez.

Finoman beleharapok a vállába, pontosan ott, ahol az első éjszakánkon, mire majdnem felnyög, de még éppen időben a szájára tapasztom a számat. Nem adhatunk ki hangot, mert a lányok már valószínűleg alszanak.

Elhúzza tőlem a száját, de csak ameddig levegőt vesz. Végigcsókolja a mellkasomon lévő sebhelyet. Nem is tudja, ezzel mennyi érzést felébresztett bennem.

Büszke vagyok arra a hegre, mert Stolas is az. Mostanra tényleg kezdek jóban lenni magammal. Már nem zavarnak a kezemen, és a testemen lévő égésnyomok, mert Stolas-t sem zavarják. Nem arra a borzalmas napra emlékeztetnek, amikor olyan fiatalon összetört a szívem, hanem arra, hogy mindezt túléltem.

Ez a férfi mindent megváltoztatott bennem.
Ő különleges.

Eddig senki nem volt képes megváltoztatni a gondolkodásomat magamról, és a testemről. Tényleg mindig csak a tragédiákat láttam magamon, de amióta Stolas ennyire a részemmé vált, nem kudarcként tekintek az életemre. Az egész inkább egy nagy halom tanulság.

– Hogy én mennyire szeretlek... – suttogom, miközben a szája a mellkasomról a nyakamra vándorol.

Egy újabb pillanatra elhúzódik tőlem, de pont csak annyira, amennyire kell. Pont úgy, hogy minden szavát érezzem a bőrömön, és beleborzongjak.

– Én is téged, Blitzy.

Azzal visszahajol a nyakamhoz, és újra belém mar. Nem úgy, hogy fájjon, inkább úgy, ahogy én is szoktam. Tanulunk egymástól.

Persze tudom, ezzel még nincs megoldva semmi.

Nem gondoltam át amit pár órája Paimon-nak mondtam. Felelőtlen voltam, meg is ölhetett volna. És természetes, hogy Stolas emiatt mérges rám, hiszen féltjük egymást. De amíg lenyugszik, megteszek mindent, hogy tudassam vele, mennyire fontos nekem.

Ahogy a szája a nyakamon van, belehajolok a tollaiba, mert egyszerűen nem tudom tartani magam. Olyan leírhatatlanul tökéletes érzés, amit csinál, hogy egyszer csak azon kapom magam, hogy mindent engednék neki. Csinálhat velem amit akar, én hagyom.

– Tulajdonképpen – húzza el a száját a nyakamtól újra. – Még mindig haragszom.

Megvárom, mond-e még valamit, de nem.

Megcsókolom úgy, hogy attól biztosan elakadjon a szava egy pár pillanatig.

Látom hogy működött, szóval belekezdek.

– Tudom. És igazad van. Tényleg hülyeség volt. Minden okod megvan rá, hogy dühös legyél.

Mire a végére érek, úgy mosolyog, ahogy csak akkor, ha valami nagyon tetszik neki, amit mondtam.

Nem válaszol, helyette újra magához ránt.

Így maradunk, elveszve egymásban, és a pillanatban.

Még nem mondhatom.

Gyerünk már!

Még várnom kell. Hogy minden úgy menjen, ahogy kell.

Nem akarod most látni a mosolyát?

Dehogynem. De attól még várnom kell.

Úgyis tudod, mit mondana!

Persze, hogy tudom. De ez még nem az a pillanat.

Jó, legyen...

Tényleg megvárom. Ha itt lesz a pillanat, érezni fogom.