Aláírt Szerelem || Helluva Boss

39. |Idegen Szív|

*Két évvel korábban*

~Blitz~

Kapkodja a levegőt, én pedig csak támaszkodom fölötte, és élvezem a kipirult arcának látványát. Magam is lihegek, de közel sem úgy, mint Ő. Ezt imádom. Tudom, hogy csak én vagyok képes ilyen vágyat ébreszteni benne, és ez különleges. Azt is tudom, mit érez közben; Túl sok, és mégsem elég. Tudom, mert ezt érzem én is.

– Blitz... – a nyöszörgése alig hallható, viszont hihetetlenül édes.

– Igen? – ahogy megszólalok, újra kalapálni kezd a szívem, így inkább én is a hátamra fekszem, egyedül a fejemet fordítom el, hogy továbbra is nézhessem.

– Tökéletes vagy. – suttogja.

Tökéletes... Ez mutatja, hogy nem beszélgetünk eleget.

Egy ujjammal végigsimítom a nyakát, amibe kicsit beleborzong. Szereti ezt a mozdulatot.

Ötször... Fogalmam sincs, hogy bírunk egyáltalán megmozdulni.

Olyan furcsa... Annyi emberrel keféltem már, hogy meg sem tudnám számolni, de Vele egészen más. Érzem, amit éreznem kell, de még többet is. Akárhányszor megérint, csak még jobban sóvárogni kezdek utána, és egyre többet akarok. Mintha Ő maga lenne a színtiszta élvezet. Egyre jobban félek attól, hogy elveszítem.

Ez mind miattam van.

Tökéletesen tisztában vagyok vele, mit tettem magammal. Azzal, hogy megöltem anyát, félig meddig a nővéremet, és Fizz-t, megtanultam becsülni. Most képes vagyok értékelni, amim van, mert lehet, hogy másnap elveszítem.

Csakhogy ez nem jó.

Ha félek az elvesztésétől, akkor kötődöm hozzá. Nagyon régen rettegtem ennyire.

– Ne mondj olyasmit, ami nem igaz, Kis bagoly. Egy másik helyzetben hazugság lenne. – súgom oda neki lesütött szemmel, de továbbra sem hagyom abba a nyaka simogatását.

– Már miért ne lenne igaz? Tudom, amit tudnom kell, Blitzy. Ismerem mindened. Ezek alapján nyugodt szívvel kimondhatom, nem? – furcsa, hogy azt hiszi, ismer. Semmit sem tud a múltamról.

– Valóban? Például, azt tudtad, hogy van egy ikertestvérem? – miért kérdezem? Tiszta hülye vagyok...

Egy pillanatra elhül az arca, az ujjam megáll a nyakán.

– T- Tényleg? – őszintén meglepettnek látszik.

Amint feleszmélek, az ujjam megint elindul, szinte már ösztönös mozdulattal.

– Igen. Barbie-nak hívják. – miért mesélem ezt el? Nem szabadna.

– Hogyhogy eddig még sosem hallottam róla?

Mély levegő.

– Nos... Nem vagyunk túl jóban. De az már régen történt.

Valójában alig pár hete. Akkor, ott, eltört bennem valami. Valami, amit csak az egyetlen megmaradt családtagom tehetne helyre.

– Elmondod? – a hangja óvatos és kedves. Hirtelen mindent el mernék neki mondani. De nem teszem.

– Csak összekaptunk valami hülyeségen, és verekedés lett a vége. Enyém volt az utolsó ütés. – féligazság, a legjobb barátom. Hiszen ha úgy nézzük, valóban megütöttem, csak nem ököllel, hanem halállal.

Alig fejezem be a mondatot, mikor fordul egyet, és rám fekszik. Magához ölel, a feje a mellkasomon pihen. Finom, kellemes érzés, ahogy érzem a szuszogását.