Aláírt Szerelem || Helluva Boss

31. |Más szemmel|

*****

~Blitz~

– Blitz, az istenért! Csináld már, hát itt fogunk megöregedni az ablak alatt! – emeli fel a hangját Moxxie.

Nem megy. Képtelen vagyok megtenni. A pénz mit sem számít, nem fogom elvenni egy fiútól az anyját.

– Moxxie... Várj... – fogja meg a férje vállát Millie.

Azt hiszem ő megérezte, hogy bajom van. Minden emlék azonnal visszajött arról a napról.

– Mills, ha az ügyfélnek ez kell, hát akkor megtesszük! – söpri le magáról a felesége kezét.

Eddigre én már egész testemben remegek, és csak meredek előre. Be az ablakon, ami a nappalira néz. Egy teljesen átlagos földi család nappalijára, ahol az anya játszik a kábé tíz éves kisfiával.

Nem tehetem. Nem fogom megölni azt a nőt.

– De Blitz... – kezdi Millie, de Moxxie félbeszakítja.

– Nem érdekel! Eddig csak szenvedtünk miatta! Szügségünk van a pénzre. Ha ő nem, hát akkor majd én!

Azzal kirántja a kezemből a kibiztosított fegyvert, és céloz. Utána kapok, de már késő.

Meghúzta a ravaszt. És Moxxie sosem véti el.

– Ez kész. Mehetünk. – áll fel végül.

Bennem most eltört valami. Olyan bűntudat, fájdalom, és gyötrelem kavarog bennem egyszerre, amitől kedvem támad újra elővenni az öngyújtómat.

Nem, nem lehet. Megígértem Stolas-nak, hogy nem teszem többé.

„Én akarok lenni a mosolyod, a nevetésed, minden ami a te boldogságodat jelenti.”

Nem... Innen tudom, hogy baj van. Már Stolas szavai sem képesek segíteni.

Átlépünk a portálon, de még mindig visszhangik a fejemben annak a kisfiúnak a hangja, ahogy üvölt fájdalmában.

Késő este van, olyan tizenegy körül lehet az idő. Nem terveztük, de ez a feladat sokáig tartott. Mindenki hulla fáradt, már mennénk haza. Vagyis, a többiek. Én most nem akarok semmit.

Nem tudok gondolkozni, nem észlelek semmit a körülöttem lévő világból. Egyik pillanatban mindenki az iroda előterében van, a másikban már nincsenek sehol. Akkor, ezek szerint hazamentek.

Elvonszolom magam a hűtőig, és kiveszem azt a pár üveg sört, ami megmaradt. Nem szoktunk munka közben inni, inkább a nap végén, de nekem most innom kell.

Bezárkózom az irodámba, bár a faszom se tudja, miért, hisz egyedül vagyok.

Amint az első üveget kivégeztem, hozzábaszom a falhoz, és nézem, ahogy kisebb-nagyobb szilánkokra törik. Felállok az asztalom elől, elsétálok az üvegdarabokig, és felveszek egyet. Visszaülök, ugyanoda, ahol eddig kuporogtam, feltűröm az ingujjamat, és újrakezdem. Újrakezdem mindazt, amit valaha megfogadtam, hogy sosem teszek többé. Aminek a nyomai már rég eltűntek, de most újak kerülnek a helyükre.