Aláírt Szerelem || Helluva Boss

37. |Mélység|

*Két évvel korábban*

~Blitz~

Stolas szuszogása az egyetlen, amit hajlandó vagyok beengedni a tudatomba, de azt is csak a hang finom monotonitása végett. Mélyen alszik mellettem, én viszont szokásomhoz hűen nem hajtom mellé a fejem, csak némán bámulom a plafont, és igyekszem minden érzelmemet elfojtani.

Stolas általában hamar elalszik, miután már elengedtük egymást. Ő jobban fárad, mint én, és ezért gyorsabban is álomba tud merülni nálam, én viszont – ellentétben vele –, az egész éjszakát ébren töltöm. Nem tudok mit tenni ellene, egyszerűen képtelen vagyok végre elaludni. Minden, ami valaha fájdalmat okozott, itt kavarog bennem, és nem hagy nyugodni egy percre sem.

Itt van minden fájdalmas, gyűlölettel teli pillantás, amit Octavia-tól kapok, amikor reggel surranok ki. Itt van Stella arca, amit utoljára akkor láttam, amikor leestem az erkélyről. Emlékszem, mennyire meglepődött, és hogy mennyire haragudott. Itt van bennem Fizz egész lénye, minden közös emlékünkkel, és minden tragédiával együtt. Mindezek úgy kapaszkodnak rám, mint apró tüskék, idegesítő, fájdalmas apró sebeket hagyva rajtam, amik ugyan nem véreznek, mégis fájdalmat okozva maradnak velem minden egyes pillanatban, sosem engednek magamra maradni, még akkor sem, ha a belsőm üvöltve könyörög érte.

Mindig is Fizz volt a legjobb barátom. Azóta ismertem, hogy rátaláltunk. Kristálytiszta bennem az emlék, ahogy olyan aprón és félénken mellém csoszog, és felnéz rám. Nem voltam sokkal magasabb nála, de akkor olyan nagynak éreztem magam... Vagy talán Fizz tűnt nagyon aprócskának, ki tudja.
Mindig benne volt a játékokban, amiket kitaláltam, sosem mondott nemet semmire. Ugyan mindig figyelmeztetett, ha valami veszélyeset akartam csinálni, de aztán valahogy beadta a derekát. Minden egyes alkalommal. Még arra is emlékszem, hogy együtt nézegettük a mesekönyveket, amikor én négy, Fizz pedig három éves volt. Azzal a pokróccal takartuk be magunkat, amit még anya varrt.
Fizz több nekem, mint valaki, akivel együtt dolgoztunk a cirkuszban. Ő nem csak a legjobb barátom. Ő a kisöcsém. És még mindig reménykedem, hogy egyszer majd újra találkozunk, talán megint átölelhetem.

Fizz pont úgy gyűlöl most, mint ahogy mindenki más. De még én magam is.

Ott van például Sofia, vagy ahogy most hívatja magát, Verosika. Szeretett, én meg elbasztam. Vagy ott van Barbie. Szeretett, és majdnem megöltem. Cash sosem szeretett, őt viszont valóban megöltem. És anya... Nála senki sem szeretett jobban, és én öltem meg.

Amint anya eszembe jut, minden eddiginél nehezebb tartanom magam. Olyan hatalmas súly nehezedik a mellkasomra, amitől úgy érzem, menten megfulladok.

Még mindig tökéletesen emlékszem mindenre, ami ő volt. Emlékszem a keze meleg, szerető érintésére, a lágy hangjára, ahogy énekelgetett, a féltő tekintetére, amivel akkor illetett, amikor valami őrültségbe sodortam magam, és a szeretete. Akkor éreztem utoljára, milyen szeretve lenni. Aznap, amikor mindent tönkretettem magam körül.

A legjobb barátom miattam veszítette el a végtagjait. Az ikertesvérem elveszítette az otthonát. Cash elvesztette az amúgy is döcögősen működő bizniszét, ami az egyetlen megélhetése volt akkoriban. Anya elveszítette az életét. Én pedig teljesen elvesztettem önmagamat.

A fősulin gyakorlatilag semmi mást nem csináltam, csak ittam, buliztam, és basztam, gondolván, hogy attól majd felejtek.

Így belegondolva... Nem, az nem lehet.

Amióta Stolas-szal, vagyis inkább Stolas-ban töltöm a teliholdi estéimet, kevesebbet gondolok mindezekre. De nem lehet, hogy csak a szex miatt, hiszen akkor már tizennégy éve is tökéletesen lettem volna. Ha valami segít, akkor az a valami nem is igazán valami, hanem inkább valaki.

Rengeteg időt töltöttem azzal, hogy befalazzam magamban a valódi érzelmeimet, és egy olyan tökéletes fickót mutassak a világnak, aminek legbelül a szöges ellentéte vagyok. Viszont, amikor Stolas-ra nézek, ahogy kipirultan, és magatehetetlenül fekszik alattam, mintha... Valahogy jobb lenne. Amikor már alig jut levegőhöz, de a nevemet mégis elnyögdécseli valahogy, az különleges. Csakhogy Ő nem szerethet egy magamfajta, éppen csak evickélő szerencsétlent, aki nem mellesleg imp. Teliholdankét itt vagyok, és használhat, amire csak akar, de ezen kívül nem akar mást. Nem létezik, hogy mást is akarjon.

De akkor mik azon a becenevek, az érdeklődő, kedves üzenetek, vagy az a tekintet, amivel éjjelente rám néz?

Nem, ez nem lehet szerelem.

Mégis, amikor Blitzy-nek szólít, a gyomrom fordul egyet, a szívem gyorsabban kezd dobogni, az eszem pedig csak azon jár, vajon hányszor fogja még kimondani ezt a gyönyörű nevet, amit egyedül csak Ő használ. Vagy talán csak azért gondolom így, mert szex közben mondta ki először. Örök rejtély.

Nem érezhet irántam semmit. Nem volna képes szeretni egy olyan szörnyeteget, aki legbelül, a falaim mögött vagyok. Ha megismerné a valódi énemet, egyből meggyűlölne. Ha tudná, mennyi szörnyűséget tettem, csak hogy nekem jobb legyen, örökre elfordulna tőlem.

Ahogy ezen gondolatmenet végigfut rajtam, felébreszve a bennem tomboló vihart, ami talán sosem fog már elcsitulni, könnyek homályosítják el a látásomat.

Meg kell érintenem. Muszáj éreznem. Öreg hiba, ezt jól tudom, de muszáj.

Az oldalamra fordulok, és szemben találom magam Vele.

Az általában tökéletes rendezett tollai most sokkal kevésbé állnak természetellenesen egy irányba, miután annyiszor túrtam beléjük ma éjjel. A takaró csak a csípőjéig fedi be, de úgy tűnik, nem zavarja. A száján még mindig ott van az az apró seb, amit én okoztam neki, amikor ide értem.

Stolas szereti, ha sokáig csókolózunk. Az első pár alkalommal még levegőt sem nagyon mert venni, én pedig csak halkan nevettem ezen. Azóta valamivel magabiztosabb lett, de még mindig határozottan én vagyok a domináns, és én diktálom a tempót. Olyan hosszú az előjáték, ahogy én akarom. Csak azt nem tudja, hogy mindig direkt elnyújtom egy picit, mert tudom, hogy neki kicsit több idő kell, amíg egészen felkészül rám. Közben sokszor a szemébe nézek, és végig fogom a bal kezét a jobbommal. Ennek az egy dolognak kivételesen nagy jelentősége van köztünk, mégpedig egy huszonöt évvel ezelőttről magunnkal hozott emlék miatt.

A perc, amikor ott feküdtünk a csillár alatt, és nevettünk. Akkor fonta az enyémre a kisujját.

Azt szintén nem tudja, hogy ha stresszelek, vagy csak rossz napom van, mindig a jobb kisujjamat dörzsölgetem, hiszen itt érintett meg először úgy igazán.

Amint ez eszembe jut, nem bírom ki, hogy ne érjek hozzá. Először csak finoman megérintem a kezét, de amint megérzem Őt magamon, több kell belőle. Közelebb húzódom hozzá, és átkarolom. De még ennyi sem elég. Megölelem, és olyan szorosan hozzásimulok, ahogy csak képes vagyok rá. Meglepetésemra viszonozza, de a mozdulatai merevségéből tudom, hogy valójában alszik.

Mélyen beszívom az illatát, és közben remélem, hogy sok ilyen alkalom lesz még.

– Szeretlek. – motyogja, de olyan halkan, hogy szinte alig hallom.

Basszus... Sokszor beszél álmában, de eddig sosem tudtam kiszűrni belőle semmi értelmeset. Ez a szó viszont most olyan tiszta, akár egy Mennybéli folyó vize.

Kár hogy nem volna képes szeretni egy szörnyet.

[ Ha nem jött ki a matek, akkor szóljatok, azt hiszem nem kell magyaráznom a tényt, miszerint az éppen nem az erősségem... Bocsi, hogy így eltűntem, de nem nagyon volt ihlet. <3 ]