Aláírt Szerelem || Helluva Boss

28. |Hibáztunk|

***

~Blitz~

Újra ugyanazon a háztetőn. Azon a tetőn, ahova az álmaim elől menekültem. Ugyanazzal az egy személlyel, aki akkor megmentett. Ugyanolyan sötét, kilátástalan éggel. Az egyetlen, ami más, az a hangulat. Most egyikünk sem szomorú. Egyszerűen rájöttünk, mit tettünk.

Csak Fizz, én, és a csend. Tudjuk jól, hogy ezt meg kell beszélnünk, de a szavak nem jönnek. Túl nehéz.

– A fenébe, ez de kínos... – szólal meg végül Fizz, mire elröhögöm magam.

Úgy fulkoklom, mint egy asztmás sirály, amin ő is elmosolyodik.

– Ez minden amit ki tudunk mondani? Akkor ez hosszú éjszaka lesz. – nyögöm ki valahogy.

– Figyelj, eddig nyolc fájdalomcsillapító és két nyugtató van bennem, az is csoda hogy képes vagyok gondolkozni. – kuncog.

Várok amíg kicsit rendeződik a légzésem, aztán megszólalok én is;

– Értem, hogy ez nehéz. Kezdem akkor én. Egy barom vagyok. Hatalmas hülyeséget csináltam, és borzasztóan sajnálom. Remélem elfelejthetjük azt a pár percet, amíg tartott. Te vagy a legjobb barátom, és még a gondolatába is belepusztulok annak, hogy egyszer elveszíthetlek.

Egyszerre sóhajtunk, szinte pont ugyanúgy.

– Tudom mire gondolsz. Én sem akarlak elveszíteni. Annyiszor voltál ott nekem, ha bajban voltam... Például a felmondásom előtt, Mammon-nál. Rettegtem attól az előadástól. Nem akartam kiállni, mert azt hittem mindenki csalódni fog bennem. Te értetted meg velem, hogy akinek fontosabb a felvett szerepem, mint a valódi énem, az bekaphatja. De... – hirtelen megváltozik az arca. – Tudnod kell valamit... Nem... Nem te kezdted... Én voltam...

Várjunk... Fizz, ez most mi?

– Te másztál rám? – kérdezem teljesen összezavarodva.

– I-igen.

Oké... Mi a pálcikás jézuska fasza van?

– Miért?

– Nem tudom. Részeg voltam és álmos, te meg... Hát, maradjunk abban hogy egynek elmész.

Halkan elnevetem magam a szarkazmusán.

Azt hiszi nem látom, de egyből szemet szúr nekem a ködösítése.

– Köszi, Fizz. De annyi pia nincs a világon, hogy te önként nekem ess. Szóval, igazából miért csináltad?

Vesz egy mély levegőt, lassan belesóhajtva a sötét éjszakába. Egyébként ez a tető egészen hangulatos. Lámpa nincs, semmi fény nem lenne, ha az utcai lámpák és a hirdetőtáblák nem világítanának. Így azért valamennyit látunk egymásból.

– Mert... Asmodeus-szal összevesztünk, és valami hülyeséget akartam csinálni. Körülnézve te voltál az egyetlen értelmes megoldás. Legalábbis akkor úgy tűnt. De ne ítélj el! Nem mintha te nem csináltál volna hasonlót!

Kérlek, Fizz, ne mondd, hogy emlékszel!

– Ugyan mikor? – kérdezem, remélve, hogy nem azt a választ kapom.

– 2008. szeptember 26.-án. Ne nondd, hogy nem emlékszel! Ugyanígy történt. Leittuk magunkat, és smároltunk. Azt te kezdted, tisztán emlékszem.

A francba... Oké, már úgyis mindegy, hisz elmúlt. Elmondom.

– Azt nem azért tettem. Hanem mert valahogy tudatni akartam, mennyire szerettelek. És igen. Úgy szerettelek. Azért volt mindaz. A fenébe is, azóta ismerlek, amióta aznap rád találtunk! Soha nem akartam hogy ilyen történjen, mert azóta tesvéremként tekintettem rád. Azóta sem értem hogy történt. De most már lényegtelen, hisz rég nem úgy érzek már.

– Bakker... – eddig jutott. – Ó, szóval ezért volt az a sok furcsaság? Ezért vittél el Mammon előadására? Tudtad hogy el akartam menni?

– Nem, az speciel azért alakult úgy, mert ingyenes volt, én csóró, te pedig akkor éppen istenítetted őt. Csak jó barát akartam lenni, amit nyilvánvalóan elbasztam aznap este. Esküszöm hogy nem akartalak letámadni, csak részeg voltam, és szerelmes. Ha visszamehetnék az időben, pofán csapnám magam.

Lassan elmosolyodik, pont olyan bolondosan, ahogy általában szokott.

– Lehet, hogy nem kéne. Én veled csókolóztam életemben először. Gyakorlatilag tőled tanultam, ami így belegondolva a mostani helyzetünkbe, baromi abszurd. De így legalább nem izgultam később. Öröm az ürömben. – nevet.

– Na jó, ez így tényleg morbid. De, tudod, az a vicc az egészben, hogy mindez nem derült volna ki, ha nem csinálunk marhaságokat.

– Igazad lehet. A jó emlékek mindig őrültségekből indulnak. Legalábbis szerinted.

– Én mikor mondtam ilyet? – kérdezem elfolytva egy mosolyt.

– Szintén régen, amikor valami veszélyesbe akartál belevinni. Például, mikor piát loptunk apádtól, aztán kimentünk az erdőbe, hogy ne találhassanak meg.

Az tényleg egy jó emlék. Bár a vége picit homályos.

– Tudod mi a poén? Hogy azt kéne letisztáznunk, ami tegnap éjjel történt, de helyette minden másról beszélgetünk.

Belemosolyog az éjszaka sötétjébe, pont mint én.

– Jelentett neked bármit? – kérdezi.

– Egy részeg, barom döntésen kívül semmit.

– Remek! Nekem sem.

– Akkor ezt megbeszéltük.