Aláírt Szerelem || Helluva Boss

23. |Mi lesz?|

~Blitz~

Egész éjjel nem aludtam. Nem tudtam, vagy nem akartam, fogalmam sincs. Szerintem féltem, ha elaludnék, nem venném észre ha baj lenne. Most nekem kell vigyáznom Barb-ra. Még képes, és árt magának, vagy a kicsinek. Azt se tudom, szabad-e így gondolnom rá. Hisz ki tudja, a nővérem hogy viszonyul ehhez.

Mozgás hallatszik Barbie szobájából. Halk, és óvatos, de azért nem néma. Itt most mindennek hangja van. Mindenre figyelek, talán kicsit túl kényszeresen is. Ez az én átkom, túlságosan sokat aggódom, mindent túlgondolok.

Barb tompa hanggal lépked, bár nem értem miért. Ahogy kiér az ajtóhoz, vesz egy mély levegőt. Azt hiszem megnyugodott attól, hogy itt vagyok.

- Jobban vagy? - kérdezem halkan

Ezen halványan elmosolyodik, és végül leül mellém a kanapéra.

- Azt hiszem igen. - suttogja a reggeli fényben ülve

Őszintén örülök hogy jobban van, ha csak egy kicsit is. Nagyon féltem még mindig.

- Csináljak reggelit? - kérdezem

- Nem kell, csak ha te éhes vagy.

Én nem vagyok. De neki akkor is ennie kéne...

- Biztos?

- Mhm. - hát, oké

Egyetlen kérdés nem hagy nyugodni a millióból.

- Tudom, hogy még korai megkérdezni, de...Mi van az apával? Ki az?

Elgondolkozik.

- Imp és halott. Amikor elmondtam mit tett velem, lelőtte egy haverom.

- Nekem miért nem szóltál?

- Mert te az egész családját kiirtottad volna.

- Ja, mondasz valamit...

Egy pillanatra némán egymásra nézünk, aztán kitör belőlünk a nevetés. Jó érzés tudni, hogy egy kicsit megnyugodott. Vagyis, úgy tűnt, eddig. De egy pillanat alatt újra elsötétül az arca.

- Mi a baj? - kezdem óvatosan

Mélyen a szemembe néz, de csak egy pillanatig. Elkapja a tekintetét, mielőtt válaszolna.

- Blitz, hiába vagy itt velem, rémesen félek. Mindjárt harminchét leszek, és eddig sosem éreztem hogy szeretnék családot. De neked van, és boldog vagy. Most nekem is lenne lehetőségem, csak nem tudom, képes lenné-e megbirkózni ezzel egyedül. - fújja ki a levegőt

Egy pillanatra elmerengek, mielőtt megszólalnék.

- Tudod, anya tizenkilenc volt, amikor születtünk. Cash nem volt ott vele. Ő is biztos félt. De mi ott voltunk neki. Már nem volt többé egyedül. Lett családja. Mi lettünk az élete. Hidd el, te sem leszel egyedül. Mi itt vagyunk.

Könnyek töltik meg a szemét, csak ezúttal a megkönnyebbüléstől. Mosolyog, ahogy az ablakon besütő nap megvilágítja az arcát.

- Köszönöm. Sokat jelent, hogy itt maradtál.

- Erre vannak a testvérek.

- De én akkor is hálás vagyok. Csak te maradtál mellettem, még akkor is, mikor ellöktelek volna. Nem sok olyat ismerek aki ezt utánad csinálná.

Ez kedves tőle.

- Tud bárki más a babáról? - kérdezem meg végül. Várhattam volna, de nagyon érdekel elmondta-e valakinek rajtam kívül

- Nem szóltam senkinek. Ami azt illeti, nincs is kinek szólni. Nem beszélek senkivel a régiek közül, így róla sem kell tudniuk.

Tetszik ahogy kimondta. Nem hangsúlyozta ki, de mégis máshogy hat ez az egyetlen szava. Szeretettel telve mondja. Szereti. Már most szereti.

- Megtartod? - kérdezem, de a választ már azelőtt tudom hogy elhangzana

- Persze. De attól még továbbra is rettegek.

- Én itt leszek bármikor, ha kellenék. Számíthatsz rám.

Mivel a tűzben nem mentettem meg sem Fizz-t, sem anyát, mindent most próbálok helyrehozni. Nem követhetem el ugyanazt a hibát újra.

Nem szólal meg, csak mosolyog. Őszintén, és gyönyörűen. A mosolyában látni lehet a sok érzelmet. Főleg azt, hogy boldog. Én Stolas-ban találtam otthonra. Barbie pedig a kicsiben fog. Már ő neki a legfontosabb. Tudom jól hogy így van, elég ideje ismerem a testvéremet.
Nagyon tud szeretni.

Elfogyott a mondanivalóm...Anyways! Nemsokára hozom a kövi részt.
Sorry hogy rövid lett!
Egyetek Ikea-s kekszet!
<3