Aláírt Szerelem || Helluva Boss

25.

~Blitz~

Amint Barb-bal visszaülünk a kocsiba, egyből írok Stolas-nak;

"Mindketten jól vannak."

Nem telik egy perc sem, mire válaszolna.

"Örülök. Ma is nála alszol, vagy megvárjalak?"

Barb-ra nézek, aki szintén olvasta az üzenetet, és az ő válaszát várom. Elmosolyodik.

- Menj csak, én jól vagyok. Az orvosok szerint is minden rendben, szóval nem kell aggódnod. Ha bármi van, úgyis téged hívlak először.

Én attól még nem akarom magára hagyni. Ugyan mindennél jobban vágyom Stolas közelségére, most inkább a nővéremmel maradnék. Ikrek vagyunk, segítünk egymásnak.

- Rendben, de tényleg szólj ha baj van!

Lopva elmosolyogja magát, aztán újra a szemembe néz. Boldog, egyáltalán nem erőltetett félmosoly ez, sokkal inkább őszinte és bizakodó.

- Anya nagyon büszke lenne rád.

Ezek a szavak egyszerre gyógyítják és még jobban összetörik a már amúgy is fájó szívemet. Egy pillanat alatt visszarepültem arra a napra, amikor arról beszélt, hogy egyszer nekünk is családunk lesz. Nem hittem el, hogy egy hozzám hasonló bárkit is érdekelne. És most tessék, itt van nekem Stolas, Loona és Via, Barb-nak pedig az ő babája lesz nemsokára. Itt vannak, és nem láthatja. Ő már örökké csak anya marad. Több nem lehet, már soha.

- Hú...De vacak hogy nincs itt... - ennyit tudok mondani. Annyi mindent mondanék még, de a szavak megfagynak a torkomban

- Igen, az. Annyira sajnálom, hogy nem láthatja a kicsit...

Tényleg, milyen jól bánt volna azzal a kislánnyal...Barb nem tudja hogy lánya lesz. Nem szóltam neki, ő nem akarja tudni. Én viszont sunyiban meglestem a papírokat. Most így belegondolva nem is tudnám elképzelni Barbie-t egy kisfiúval. Egy lánnyal annál inkább. Volt egy dal, amit még anya tanított nekünk. Nem az volt a fő célja hogy megtanuljuk, de annyiszor énekelte gyerekkoromban, hogy megjegyeztem;

"...Schoolbag in hand, she leaves home in the early morning,

Waving goodbye with an absend-minded smile,

I watch her go with a surge of that well-known sadness,

And I have to sit down for a while,

The feeling that I'm losing her forever,

And without really entering her world,

I'm glad whenever I can share her laughter,

That funny little girl,

Slipping trough my fingers all the time..."

Szomorú dal, mégis a lelkem egy része teljes egészében ebből áll. Biztosan énekelte volna a Loona-ékkal, vagy Barb kislányának. Marja a lelkemet az érzés, hogy már sosem ismerheti meg az unokáit. Tartanom kell magam, Barb előtt nem sírhatok. Nem láthatja, ő nem. Valahogy felszívom magam, hazaviszem, aztán én is hazamegyek. Egyedül leszek, úgy majd jobb lesz. Igen, biztosan jobb lesz.

- Akarsz még menni valahova, vagy hazaviszel? - kérdezi Barb kedvesen, bár nem is tudja, milyen szarul vagyok a saját gondolataimtól

- Hazaviszlek. De biztos nem baj ha most nem maradok?

- Blitz, menj haza, és pihend ki magad!

Csak bólintok, és végül elindulunk a lakásához.

~Stolas~

Ahogy belépek a főajtón, és az előtérben találom magam, elfog valami rideg fájdalom. Ezek nem az én érzéseim. Ez Blitz.

Nem is kell gondolkodnom, tudom hol van. Elindulok a szobánk felé.

Ahogy odaérek az ajtó elé, meghallom a sírását.

Halkan kinyitom az ajtót, és óvatosan belépek rajta, habár tudom hogy hallja. Viszont ilyen állapotban megijesztik az éles hangok, szóval mégis jobb halkan tennem mindent.

Ahogy beteszem a lábam a szobába, egyből Rá téved a tekintetem. Annyira zokog, hogy levegőt is alig kap. Óvatosan odalépek hozzá. Az ágyon kuporog, felhúzott lábbal, hogy takarja az arcát.

Véres a keze. Nem azért, mert szándékosan ártana magának hanem mert mikor így sír, minden létező módon megpróbálja elfolytani a saját hangját. A saját karjába is képes beleharapni, csak azért hogy néma maradjon. Pedig Ő is tudja jól, hogy ez a módszer nem jön be, sem szex közben (bár, akkor inkább engem harapdál), sem akkor ha sír. Neki mindig hangja van.

Felünök mellé az ágyra, és először csak óvatosan egy kézzel átkarolom. Ismerem az ilyen napjait, ilyenkor borzasztó érzékeny mindenre, még az én érintésemre is, pedig amúgy imádja.

Ahogy a másik karommal is átölelem, hirtelen felém fordul, és erősen belém kapaszkodik. Fáj, de ez a legkevésbé sem tud zavarni. Érezni akarom a fájdalmát. Segíteni akarok neki, de az csak akkor megy, ha tudom mit érez Ő.

Annyira zokog, hogy nekem is összeszorul a szívem. Minden alkalommal összetör ha így gyűlöli magát. Rám hajtja a fejét, de még mindig ugyanolyan hevesen sír. Annyira sajnálom...

- Nem a te hibád. - suttogom

Ilyenkor ezt hallania kell, néha ad neki egy kis megnyugvást.

- M-mikor lesz v-vége ennek? - a szavait alig értem a sírásától, de tudom a szíve mire gondol

Óvatosan megsimogatom a fejét.

- Ez is elmúlik egyszer. - válaszolok halkan

Kicsit mintha kevésbé rázná a fájdalom. Simogatom a karját, a fejét, és hagyom hogy hozzám bújjon. Egyébként is hagynám, sőt nagyon is szeretem amikor átölel, de most neki van erre szüksége, és nem nekem.

Lassan ugyan, de kezd megnyugodni. Enyhül a szorítása, halkul a sírása, és kezd visszatérni a hangja.

Megint odabújik hozzám, de most az egész testével, és sokkal őszintébben. Pont úgy ér össze a mellkasunk, hogy érzem a még mindig szaporázó szívverését.

Most hogy végre hozzáférek a sebes kezéhez, finoman megérintem. Régebben tanultam egy varázslatot, ami kisebb vágások vagy sebek gyógyítására szolgál. Úgy tűnik még mindig megy, ahogy hozzáérek a kezéhez, a seb elkezd begyógyulni.

Amint már nem érzi a fájdalmat a saját harapása helyén, csillogó szemmel felnéz rám. Nem úgy csillog mint szokott, most a könnyek adják a fényt.

- Köszönöm. - annyira halkan szól, hogy alig hallom

Válaszul rákulcsolom a kezem az övére, és dúdolni kezdek. Már ismeri a dallamot, néha halkan énekelni is szoktam, de azt ritkán. Ez az Ő dala. Csak neki dúdolom, és csak neki fogom, bármi történik.

Érzem magamban ahogy lassan megnyugszik a lelke. Elaludt.