Aláírt Szerelem || Helluva Boss

38. |Soha|

*Két évvel korábban*

~Blitz~

„ – Már van munkája. Élete. Ne keresd meg.”

Igen. Valóban hiba volt. Eddig még élt bennem a vak remény, de mostanra teljesen elvesztettem.

„ – Csak mert kijöttem a rehabról, attól még nem akarlak látni! SOHA NEM AKARLAK LÁTNI! SOHA!”

Barb szavai hetek múltán is visszhangot vernek a fejemben, elpusztítva ezzel minden más gondolatot. Semmi más nem marad, csak a gyász, fájdalom, és a tűz. Ironikus, hogy mennyi mindent elvett tőlem egy ilyen hitvány elem, mégis mindmáig ezzel teszek egyre csak több kárt magamban.

A kezemen a gyógyult égésnyomok zöme még a robbanáskor került rám, azonban közel sem kúszott fel olyan magasra, ahol most a fehér foltok véget érnek. Azokat már én csináltam. Ezért hordok mindig inget, vagy kesztyűt, pedig szívem szerint ellennék én egy pólóban is, de akkor sajnos kiderülne az igazság.

Egyedül Loona látta a karjaimat, de neki nem meséltem sem arról a tűzről, sem az öngyújtómról. Nem kell tudnia. Mindent megteszek, próbálok valahogy jó apa lenni, de ha rájönne, bent, a falak mögött mit teszek magammal, miközben kifelé mosolygok, azonnal romba dőlne az az igen érzékeny kártyavár. Egyvalamit viszont biztosan tudok; Sosem leszek olyan, mint Cash. Nem akarom, hogy a lányomnak olyan életet kelljen élnie, amiből én oly nagy igyekezettel próbáltam elmenekülni. Ezért kezdtem olyan fiatalon inni. Ez szerencsére nem maradt meg függőségként, így valamiben máris különb vagyok az apámnál. Annyiszor tűntem el hetekre, hogy meg sem tudnám számolni. És a legrosszabb az egészben, hogy sosem én mentem vissza.

Nagyjából tizennégy éves lehettem, amikor először elhatároztam, hogy én bizony ezt már nem bírom tovább, szedem a sátorfámat, és elhúzok innen a picsába. Meg is tettem, és egy hétig egész jól megvoltam. Találtam egy olyan üres lakást, amin játszi könnyedséggel ki tudtam nyitni a zárat kulcs nélkül, valahol a város túlsó felén. Cash-nek egy hetébe telt, amíg rám nem talált valahogy. Amikor azonban meglettem, nem pont úgy fogadott, mint a legtöbb szülő tenné.

Meg sem szólalt, csak egy pofont kaptam üdvözlésként. Aztán még egyet, és azután már nem tudtam számolni a szédüléstől. Csak az maradt meg, ahogy a földre esem, és egyre több és több ütés, majd rúgás ér, mindenhol végig a testemen. Az volt az első alkalom, hogy az apám komolyabban megvert. Addig is voltak valamivel visszafogottabb, tarkóra mért ütések, de ott inkább az fájt, hogy nem olyan lettem, amilyen gyereket akart. Bár, nem tudom, milyen gyereket akart kinevelni belőlem. Igazán nem is maradtak meg komolyabb elmékiem róla, egyvalamit kivéve.

Akkor történt először, hogy anyám előtt vert meg. Tizenhat voltam. Fizz-el addigra már rengeteget gyakoroltunk, de még így sem éreztem elegendőnek az erőmet, így külön is elkezdtem edzeni, és azt hittem, így majd megvédhetem magam. Bejött. Vagyis, valamennyire. Magamat meg tudtam védeni, anyát viszont nem. Ő nálam valamivel kevesebb ütést kapott, viszont ami utána történt, az beleégett az elmémbe, méghozzá visszafordíthatatlan módon. Végignéztem, ahogy majdnem megerőszakolja az anyámat. Csak a legutolsó pillanatban tudtam összeszedni magam. Már azt sem tudom, mit kaptam fel a földről olyan hirtelen, de legalább fájt neki, mikor leütöttem vele.

Nem kapok levegőt. Süllyedek. Egyre mélyebbre. Fuldoklom.

Megrezeg a telefonom, hirtelen újra a valóságban találom magam.

Mindennél jobban vágyom a kizökkenésre, ami azonban nem jön. Meg kell néznem.

Megnyitom az üzeneteimet, a legutolsón megakad a szemem.