Aláírt Szerelem || Helluva Boss

15. |Kis érintések|

~Stolas~

Behoztam a kórházba. A többiek is jönnek majd, de az egyetlen aki végig vele maradt az a nővére. Meg hát ugye én. Barbie nagyon aggódik. Furcsa hogy pár óra alatt mennyit javult a kapcsolatuk. Tizenöt év hosszú idő. És mégis, pár pillanat alatt a semmibe veszhet. Ugyanez történt velem meg Blitz-el. Két évig csak a szerződés kötött minket egymáshoz. Aztán egy éjszaka alatt minden fordult. Az egész életem. Tényleg minden. De a lehető legjobb értelemben. Blitz pont akkor jött, amikor életem mélypontján voltam. Néha segített, néha rontott rajta. De ott volt. És mindig a részem volt. Az is marad. Nyolc éves voltam amikor beleszerettem. Eltelt huszonöt év és nem láthattam. Aztán a bálon, aznap este amikor megpróbálta ellopni a könyvet, hirtelen minden régi érzés és vágy visszatért belém. Mint egy dal, amire nem emlékszel pontosan, de nem is tudod elfelejteni. Majd egyszer csak meghallod. Mélyen valahol ott van minden, csak meg kell találni. Én akkor megtaláltam Őt. Egész életemben mindenben az Ő emlékét kerestem. Alig egy hónapja pedig már nem keresem. Mert ott van. Mindenben érzem. Egy olyan perc sincs hogy ne érezném. Minden egyes pillanattal egyre jobban beleszeretek. Amikor egymás mellett feszünk, és a szemembe néz látok benne mindent. Eddig sosem volt ilyen tiszta a tekintete. Mostmár bízik bennem. Elmondott mindent magáról. A tűz napjáról. És már nem fél úgy szeretni ahogy eddig még soha. Én sem félek. Mindennél jobban szeretem. És félek is. Nagyon félek attól, mi lesz ha egyszer majd nem lesz mellettem. Nélküle elvesznék. Most itt ülök a kórház várójában, és igyekszem nem elsírni magam. Érzem a fájdalmát. A kötelék ami köztünk van akaratlanul is érezteti velünk a másikat. Így jöttem rá arra is, hogy hová tűnt. Nincs távol tőlem, mégis hiányzik.

Barbie, aki mindvégig mellettem ült, végül felnéz rám. A karomra teszi a kezét. Halkan megszólal.

- Rendbe jön ugye? - kérdezi el-el csulkó hangon

- Igen, nyugodj meg. Jól van.

- Honnan tudod?

- Ez furcsa dolog. Tudod, volt egy szerződésünk, amit felbontottunk. És azzal hogy egyszer már alkut kötöttem vele, a lelke egy darabkája bennem él tovább. Én is ott vagyok vele. A lelke egy aprócska része belőlem áll. Így érezzük egymást.

- És...mit érzel?

- Nyugodt. Szerintem begyógyszerezték. Egyébként nem ilyen. Csak ha alszik. Olyankor békés.

- Kérdezhetek valamit? - néz a szemembe óvatosan

- Persze.

- Ti most hogy vagytok egymással? Mármint...tudod...

- Értem. Együtt élünk. Ő a világom. Meg persze a lányaink.

- Várj, mi? Gyerekeitek vannak? - mered rám meglepetten

- Blitz nem mesélte?

- Nem!

- Hát, igen. Van két lányunk. Octavia az elrendelt házasságomból született. Loona-t Blitz fogadta örökbe, nagyjából öt évvel ezelőtt.

- Erről nekem miért nem szólt? - kérdi kicsit megsértve

- Azt hiszem félt. Nagyon durván bántál vele régen. Ezért nem szeret kötődni bárkihez. Az anyukátokat szerette, de elvesztette. Fizzarolli-t szerette, de ő eltaszította, ahogy te is. Engem azért lökött el magától olyan sokáig, mert nem hitte hogy amit egymás iránt érzünk az valódi. Meg kellett mutatnunk neki az igazságot. Mostanra már nem fél annyira, de még mindig bizonytalan. Ha vissza akarod építeni a régi kapcsolatotokat, neked kell közeledned.

Egy rövid időre elgondolkodik, majd ismét megszólal.

- Szerinted lehetséges? Hogy helyrehozzam mindazt amit neki okoztam...Megtörténhet?

- Szerintem igen. Viszont idő kell majd hozzá. Nekem két évembe telt hogy közel engedjen magához. De nagyon megérte.

- Tényleg ennyire szereted? - kérdezi csillogással a szemében

- Igen...Mindennél jobban.

Elmosolyodik.

- Nagyon örülök hogy az öcsém megtalált téged. Nagyon nem ilyen volt, amíg te nem voltál neki.

- Hogy érted?

- Nos, be kell ismernem kicsit kémkedtem utána. A két éves, vagy annál régebbi képei kábé csak abból állnak, hogy be van állva, és egy halom ismeretlen veszi körül. Csak így volt képes feldolgozni mindazt ami történt. Vagy felejteni akart, nem tudom. Viszont amióta vagy neki, azóta kevesebbet posztol. Sőt, szinte soha. Jó tudni hogy veled tölti az idejét a pia meg a drogok helyett. Jót tettél neki.

Aha, mostmár értem miért hiányzott Blitz-nek annyira a nővére. Hihetetlenül kedves tud lenni. Minden szava szívmelengetően hat, mint egy meleg takaró a hűvösben. Pont olyan. Megnyugtató. Már amennyire most nyugodt lehetek.

Lépéseket hallok. Valaki felénk jön. Az az orvos akihez bevitték Blitz-et. A szívem a torkom an dobog, rettegek attól vajon mit fog mondani. Megáll előttünk. A tekintete megállapodik rajtam.

- Rendbe fog jönni.

A szememet ellepik a könnyek. Azonnal felállok és elindulok. Nem tudom merre kellene mennem. A kötelék ösztönösen Blitz-hez húz, még úgy is, hogy nem ismerem a kórházat. Ahogy futok előre, egyre közelebb érzem magam hozzá. Megállok a 63-as szoba előtt. Itt vagyok. Érzem. Halkan lenyomom a kilincset és belépek. Blitz az ágyban vekszik, teljesen kiütve. Nyugodtan alszik. Békés az arca. De a lelke érzi a jelenlétemet, és ezt érezni is akarja Blitz-el. Nem akarom felébreszteni. A köteléknek viszont szügsége van fizikai kapcsolatra a két személy között, így óvatosan megérintem a kezét. Jóleső meleg érzés terjed végig bennem, csak mert megérintettem. De ez nem a varázslat műve. Hanem a mérhetetlen szereteté. Rendbe fog jönni. Igen...rendben lesz.