Aláírt Szerelem || Helluva Boss

1. |Magány?|

~Blitz~

Mára vége a munkának, Moxxie-ék már hazamentek, én viszont még az irodában maradok. Ma már nem lesz szügségem a könyvre, szóval visszateszem a széfbe, hogy biztos helyen legyen. De még ezután sem mozdulok. Nem tudom mit tegyek. Hazamehetnék, de nincs miért. Loona elment bulizni, szóval nem találkozunk holnap reggelig. Másnaposan pedig, csakúgy mint én, nem túl közlékeny. Pedig nagyon szeretek vele beszélgetni. Stolashoz sem mehetek, nincs még telihold. Még egy ideig nem is lesz. Egyszerűen csak állok, és nézek magam elé. Az is megfordult a fejemben, hogy mégis előveszem a könyvet és felugrok a földre megölni valakit. De nincs miért. A bánatomon nem segítene. Hiányzik valami. Csak nem tudom hogy mi. De az biztos hogy fáj. Olyan érzés mintha valami, ami régóta elfojtva él bennem, most felszínre akarna törni.

Összeszedem magam, és elindulok haza. Az utcai lámpák egy része nem világít, a hiányzó fényt a boltok reklámtáblái pótolják. Ahogy hazafelé sétálok, meglátok egy párt kézenfogva sétálni. Hirtelen fájdamat érzek. Nem tudom megmagyarázni. Egy ideje ez történik, ha olyanokat látok, akik olyan undorítóan boldogok együtt, mint amilyen én is lehetnék, ha nem csesztem volna el mindent.

Hazaérve becsukom magam mögött az ajtót, de nem zárom be. Loona ha bulizni megy, nem visz magával kulcsot. És amúgy is, annyira nincs semmi érték a lakásban, hogy nincs is mit védeni. Benézek a hűtőbe, hátha találok valamit, ami még ehető. A nyitott hűtő gyér fénye megvilágít valamit a konyhapulton. Felkapcsolom a lámpát, és látom hogy egy kajás zacskó áll ott, rajta egy cetlivel; "Nem volt itthon kaja, és tudom hogy ez a kedvenced, szóval egyed. Loona." Ez Loonie-ra vall. Úgy tud kedves lenni, mintha közben a halálomat kívánná.

Felkapom, lekapcsolom a villanyt, és leülök a kanapéra. Bekapcsolom a tévét amíg eszem, de semmi érdekes nincs, így szinte azonnal ki is kapcsolom.

Elkezdem a telefonomon lapozni a képeket. Van egy amin mindig elsírom magam; Barbbal még csak öt évesek vagyunk, egy képen anyával. Úgy érzem most jólesne egy kicsit sírni. De valahogy akármeddig nézem a fotót még csak nem is könnyezek. Nézem anya arcát, akit nem tudtam kimenteni a tűzből, amit nem mellesleg én okoztam. Nézem Barbiet, aki mióta anya meghalt, nem áll szóba velem. Engem okol a haláláért. Megértem. Mert igenis én vagyok a hibás. De semmi. Még egy könnycsepp sem. Egy idő után inkább tovább lapozok. A következő képen én és Fizz vagyunk, kiskorunkban, az első előadásunk előtt. Elmosolyodom. Lapozok. De a következő kép valahogy belém mar. Nagyjából egy fél éve csináltam, teliholdkor.
Több óráig elhúztam, és végül ott is aludtam, mint általában. Késő éjszaka volt, Stolas már mélyen aludt. Körülölelt, és még álmában is mosolygott. Szerintem nem is tudja, de beszél álmában. Akkor hallottam először tőle, hogy szeret. Alig hallhatóan ugyan, de kimondta. És nem is tudta. Én meg örömömben majdnem elsírtam magam. Akkor fotóztam le magunkat az ágyban fekve, amikor életemben talán a legboldogabb voltam.

Hirtelen, nem tudom mitől, de felzokogok. Egyszerűen gyűlölöm magam, amiért nem voltam képes időben észrevenni hogy ez nem jó így. Annyira hiányzik...De ha most beállítanék hozzá, azzal csak összezavarodna minden. Előbb tisztáznom kell ezt sajám magammal. Amíg ezen gondolkozom, szépen lassan álomba sírom magam.....

Remélem tetszett ez a kis bevezető, és várjátok a folytatást. És mivel nincs életem, semmi dolgom, naponta legalább egy fejezetet szeretnék feltölteni. (Igen, elég hosszú kis fanfiction van már meg a fejemben <3) Folytatása következik.....