Aláírt Szerelem || Helluva Boss

34.

~Blitz~

- Nem megyünk. - közli ellentmondást nem tűrő hangon Moxxie, ahogy becsukódik mögöttem az ajtó.

- Moxx, te komolyan azt hiszed, hogy nem leszünk ott? Mi bajod van? - kérdez vissza emelt hangon Millie.

Tényleg nem az volt a célom, hogy összeugrasszam őket, de úgy tűnik, mostanában Moxxie lázadó kedvében van.

Az irodámban vagyok, amit a mindketten nagyon jól tudnak, de most olyan dühösek egymásra, hogy szerintem el is felejtették.

- Nem fogunk elmenni. Hiszen ő sem akarja. Haragszik rám, aminek teszem hozzá semmi alapja, és mégis elhív. Miért? Ugyanolyan képmutató, mint régen volt. - közli, mostmár ő is felemelve a hangját.

Moxxie minden szava sebez. Valahol mélyen még maradt benne reményem, de ez most elveszett. Az egyik legjobb barátom volt, de mint kiderült, teljesen félreismertem.

- Azért hívott, mert megbocsátott neked! - Millie még mindig próbálkozik, de tudom, hogy hiába.

- Miért? Mert elvégeztem a munkát, amihez ő túl puhány volt?

Elvetted egy gyerektől az anyját, Moxxie. Amit akkor műveltél, az nem hőstett, vagy bármi hasonló. Az élet becsülése pedig nem gyengeség.

- Nem! Hanem mert a kérése, és a múltatok ellenére megöltél egy anyát! Tudod jól, hogy miért nem akarta megtenni, és neked sem lett volna szabad. De tudod mit? Nem kell eljönnöd, ha nem akarsz. Viszont én szeretem a barom főnökünket, és ott leszek az esküvőjén, veled vagy nélküled.

Mills hangja a mondat végére lenyugszik, érezni lehet benne.

Nem akartam hogy miattam veszekedjenek. Viszont jólesik, hogy Millie kiáll mellettem.

Ez nem maradhat így. Határozott mozdulattal kinyitom az ajtót, és végignézek rajtuk. Tényleg elfelejthették, hogy itt vagyok, mert mindketten ugyanolyan megszeppent fejet vágnak.

Odalépek Moxxie elé, és lepillantok rá. Nem gyűlölettel, de még csak nem is haraggal. Egyszerre van a tekintetemben csalódottság, és megbocsátás, amit ő is lát.

Nem szólok egy szót sem, csak némán átölelem, de nem viszonozza. Tart ez pár másodpercig, mire ellépek előle, és visszafordulok a feleségéhez.

- Nem kell kiöltözni, mi sem nagyon fogunk. Egy éjszakát egy hotelben alszunk, aztán jövünk is haza. - mosolygok rá, aki egyből visszamosolyog rám.

- Rendben! Hol találkozzunk?

Nagyon próbálja játszani az életvidámat, de én belátok a műmosoly mögé. Igenis kiakasztotta a férje viselkedése, de nem akarja mutatni, én pedig ezt teljes mértékben megértem.

- Stolas azt mondta, a portálokkal összeszed mindenkit, aztán úgy megyünk fel. - válaszolok úgy, mintha nem egy perce üvöltöztek volna egymással.

- Oké.

Azzal odébb lépek, és elmegyek a liftig. Most Stolas-nál van a könyv, mert még ma nappal el akarta intézni a munkáját, legalább egy hétre előre, úgyhogy Barbie-hoz gyalogolnom kell. Loona elkötötte a kocsimat, de nem bánom. Szeretek sétálni, és Barb sem lakik innen messze.

Ahogy a liftajtó becsukódik, már nyúlok is a telefonomért, hogy felhívjam Fizz-t.

Nem kell sokat várnom, mire felveszi.

- Szia! - köszön vidáman.

- Szia! Van kedved ma este Vegas-ba menni?

Egy pillanatra elhalkul. Túl jól ismer.

- Ugye az van, amire gondolok, hogy van? - kérdezi úgy, hogy már a hangjából is tudom, mosolyog.

- Igeeen. - felelem szintén vigyorogva.

- Mikor kérdezted meg?

- Ma éjjel.

- Ééés, ugye nekem szólsz először?

- Hát, ami azt illeti, az alkalmazottaim már tudják.

- Megverlek. - közli, mire elröhögöm magam.

- Rendben, de kérlek várj holnap reggelig!

- Téged ismerve, elfoglalt leszel holnap reggel. Meg úgy kábé egész éjjel.

Egyébként... Igaza van.

- Jó, akkor elhalasztjuk. Majd egy portállal elugrunk értetek, aztán majd csak lesz valahogy...

- Mert úgy még sose volt, hogy valahogy ne lett volna! - fejezi be a mondatomat Fizz.

Ez volt az a mondat, amivel mindig meg tudott nyugtatni.

- Ja, és szerintem ne nagyon öltözz át! - teszem hozzá.

- Mármint, maradhatok pizsiben?

- Várj, Fizz, mi a szar? Te hogyhogy még nem öltöztél fel? - kérdezem.

- Felmondtam, rémlik? Már fél éve nem dolgozok Mammon-nak.

Jaaa... Hupsz.

- Te szemét mázlista! - mondom, mire felnevet.

- Tudom, tényleg az vagyok.

Megérkezem a földszintre, szóval inkább elköszönök tőle, és leteszem.

*

- Várj, mi? Komolyan? - szorít magához Barb.

- Igen, komolyan. Hiszen anya is megmondta.

Megmondta. És anya nem hazudik.

Barb fogja a kezemet, ahogy leülnk a kanapéra, és mindketten csak mosolygunk. Most lett teljes az életünk.

Az egyik kezét a hasára teszi, a másikkal továbbra is az én kezemet szorongatja.

- Talán nem most kéne elmondanom, de... Már tudom mi lesz a neve.

Én is tudom. Az első pillanattól kezdve tudom.

- Várjunk, nem azt mondtad, hogy nem akarod tudni a nemét?

- Hát, igen, tényleg azt mondtam, de tudod milyen vagyok. Sose voltam túlzottan türelmes.

Tényleg nem az. Sosem volt az. Csak idő kérdése volt, meddig bírja.

- Na, mondd! - mosolygok rá.

- Tilla. Anya után.

Ezután egyikünk sem szól többet. Csak öleljük egymást, nevetünk, és mosolygunk.

Mindketten élünk. Ő az ő lányáért, én pedig Stolas-ért, és a lányaimért. Élünk, és még nagyon sokáig élni fogunk. Velük és értük.