Aláírt Szerelem || Helluva Boss

40. |Élő Emlék|

~Blitz~

*A Jelen*

– Biztos megoldod? – Barbie hangja még mindig bizonytalan, ahogy mostanában mindig.

– Minden rendben lesz, oké? Neked aludnod kell. – elmosolyodom.

Ahogy ránk néz, gondolkodás nélkül tudom, mi jár a fejében. Ugyanaz, mint nekem.

– Menj csak, hugi. Megleszünk.

Rövid hallgatás után egy halvány mosoly terül el az arcán, s végre megfordul. Nem is tudom, mikor aludta ki magát utoljára. Amióta Tilla megszületett, szinte semmit sem tudott pihenni, pedig én is itt voltam végig.

Mosolyogva nézek le a kislányra.

Tiszta anyja.

Örülök, hogy szinte mindenben Barbra hasonlít. Egyvalamiben viszont egészen biztosan nem az anyjára ütött.

A szeme a mi anyánké.

Imádok ránézni, ugyanakkor valahol mélyen borzasztóan fáj. Mintha szét akarná tépni a szívemet, de aztán mégsem. Mindez azért, mert nem csak anyánk emlékét látom benne.

Eszembe juttatja a fiamat, akit sosem tarthattam így a karomban.

Róla senkinek nem beszéltem soha. Ő az én titkom. Őrzöm, bár nem tudom miért. Hat év telt el azóta. Hat év, és mégis mindent megőriztem, ami egy kicsit is emlékeztet rá. Senki nem tudott róla, csak én és Sofia. Vagy Verosika, tudom is én melyik nevét használja...

Senkinek nem szóltunk róla. Sofi még fel sem fogta igazán, de már akkor elvesztettük. Még neve sem volt, amikor új értelmet adott az életemnek, s pont olyan hamar el is vette.

Tisztán él bennem annak a három hónapnak minden pillanata, amíg apának érezhettem magam. Féltem. Nagyon féltem, hogy nem leszek elég jó. Minden gyerek megérdemli, hogy szeressék, és én rettegtem, hogy nem lehetek olyan apa, amilyet a fiam érdemel. Ugyanakkor a félelem vegyítve volt eufórikus izgatottsággal. Szerettem. Persze hogy szerettem, és szeretem ma is. Minden alkalommal, amikor meg kellett volna halnom, velem volt. Vigyázott rám.

Magam sem értem, miért érzek ennyi mindent egyszerre. Szenvedek, mert sosem láthattam, mégis úgy érzem, itt van. Bizonyos értelemben mindenképp. A mellkasomon végighúzódó nagy sebhely mellett alig észrevehető az, ami közvetlenül a szívem fölött van. Amikor ő elment, követni akartam. Arra sem emlékszem, hogyan éltem túl. Semmi nem maradt meg arról az éjszakáról, kivéve a gondolataimat.

Nem akartam elhinni, hogy meg sem született, de már elvesztettük. Csak arra tudtam gondolni, hogy mennyi minden van, amit ő sosem láthat. Például a naplementét nyáron. Nem érezheti, milyen illata van a tavaszi levegőnek. Nem tudhatja, milyen felnőttként visszagondolni a felhőtlen gyerekkorra. Nem érezheti azt a bizonyos mindent elsöprő szerelmet, vagy éppen fájdalmat soha, amit egyszer mindenki megtapasztal majd. De ami a legrosszabb, nem láthatja az anyját mosolyogni.

Sofia ugyan már régen nem az életem része, de ha valaki azt kérdezné, kötődöm-e hozzá, azt mondanám, igen. Hogy szeretem-e? Régen nem. Fontos-e nekem? Nagyon. Örökké hálás leszek neki azért a három hónapért. Ha most felhívna, gondolkodás nélkül felvenném, mert tudom, mit érez. Ma van az évfordulója a fiunk halálának. Ez is egy újabb titok.

Az elmúlt hat évben ilyenkor mindig együtt voltunk. Hagytam, hogy a vállamra dőlve zokogjon. Én viszont csak otthon sírtam. Utálom, ha valaki gyengének lát. Sokszor történt már, hogy valaki egy sebezhető pillanatomban talált meg, de mindig képes voltam leplezni. Ez a nap más. Nem volna szabad így éreznem, de ma kivételesen fáj itt lennem. Általában imádok itt lenni. Az elmúlt kilenc hónapot szinte végig itt is töltöttem, de ma sokkal nehezebb.