Aláírt Szerelem || Helluva Boss

35.

*Valamikor éjfél körül*

~Blitz~

Mindannyian egy nagy körben ülünk a padlón, valahol egy vegas-i hotelben. Az egyetlen, aki nem a földön ül, az Barb. Őt közös döntés alapján felparancsoltuk az ágyra, mert azt mondta, picit szédül. Először ellenkezett, de végül csak felült, így nekem is jobb a tudat, hogy kényelmesen van.

– Biztos jól vagy? – kérdezem újra megfordulva, hogy jól rálássak.

Barb erre felsóhajt, de nem úgy, mintha idegesítené a kérdés. Sokkal inkább szarkasztikus, de abból sem a gonosz fajta.

– Nos, lássuk; Az öcsém most házasodott, ameddig az unokahúgom piál, addig engem öt hónapos terhesen felküldtek az ágyra, és almafröccsöt iszom. Szerinted? – mosolyodik el a végére.

Nem panaszkodásnak szánta, nem úgy vette ki magát.

Beszélgetünk, nevetünk minden kis hülyeségen, vagy egyszerűen csak élvezzük azt, hogy vagyunk egymásnak. Ez egy remek kis társaság.

Mégis hiányzik. Hiányzik a hülye feje. Fáj, hogy nem jött el.

Stolas a kezemre teszi a kezét, úgy, hogy a gyűrűink pont érintik egymást.

– Csak várj! – suttog.

Nem értem, mire gondol, de rendben. Várok, csak azt nem tudom, mire.

Ahogy ott ülünk a földön, és együtt vagyunk, tudom, bárhol is van anya, biztosan mosolyog.

Mosolyog, mert végre teljes az életünk. Tudom, hogy ő is itt van. Itt van velem, még ha nem is látom, érzem magamban. Még soha nem éreztem magam annyira közel hozzá, mint ezekben a percekben.

Anya büszke lenne ránk. Sőt, már az is.

Kopog valaki, mire Stolas csettint egyet, és mindenki újra emberi testet ölt. Amikor feljöttünk, visszaváltoztunk, de ezt senki nem tudhatja. A valaki viszont nem várja meg a választ. Benyit, lesütött szemekkel, leszegett fejjel, és halkan becsukja maga mögött az ajtót. Csak úgy árad belőle a bűntudat, amit egyből megérzek.

Moxxie, hát mégis eljöttél…

Csak ácsorog az ajtóban, egyetlen szó nélkül.

Barb-ra téved a tekintetem. Ökölbe szorult kézzel, megfeszült izmokkal, és összeszűkült szemmel pásztázza (a még a szokásosnál is kisebbnek tűnő) Moxxie-t. Tudja, hogy a friss hegeim miatta vannak. Illetve, köze volt hozzájuk. Barbie nagyon jó testvér, mindig is az volt. Vigyázott rám, ahogy csak tudott, és utálta, ha bántottam magam, így automatikusan Moxxie-t is gyűlöli, amiért miatta újrakezdtem, én viszont csak mosolygok.

Felállok, és odamegyek hozzá, közben visszaváltozva az eredeti testembe. Moxx sincs az emberi formájában, nélkülem nem tudja megcsinálni azt a varázslatot.

Megállok előtte, ő viszont továbbra sem néz rám, vagy mozdul meg, csak ácsorog az ajtó előtt, mint egy szégyenlős kisgyerek. Úgysem fog kezdeményezni semmiféle beszélgetést, úgyhogy nekem kell.

Magamhoz szorítom, amit félénken ugyan, de már viszonoz.

– Jó, hogy itt vagy. – mondom halkan.

– Önt is jó látni, uram. – válaszol a már jól megszokott, kedves hangján.

– Van nevem is. Használd!

– Jó látni, Blitz.

Na végre, a nevemen hív…

Visszasétálunk a többiekhez, akik azóta is egy körben ülnek. Millie felpattan, és megöleli a férjét, én pedig visszaülök az enyém mellé.

– Tudtad, hogy visszajön? – kérdezem, rádőlve a vállára.

– Meglehet. – mosolyog rám, és átkarolja a derekamat.

– Honnan… Mármint hogy? – teszem fel a teljesen értelmetlen kérdést, de így is megérti.

– Bagoly-hallás. Már vagy egy fél órája járkált ide-oda az ajtó előtt. – közli, mire felnevetek.

*

– Blitz, kérdezhetek valamit? – kérdezi Barb, mire felülök mellé az ágyra.

– Bármit. – felelem.

– Honnan tudtad, hogy Stolas az, akit életed végéig szeretni akarsz? Mikor lettél biztos benne?

Minden szava halk, mégis mindenki felénk fordul. Úgy tűnik, ez érdekes téma nekik.

– Akkor, amikor néhány földi démonvadász elkapott engem és Moxxie-t. Azóta sem értem, hogy, de Stolas megérezte a félelmemet, és eljött értünk. Akkor éreztem először, hogy szeretem.

Pár pillanatig mindenki lefagy, mire Fizz töri meg a csendet.

– Hű, haver, ez nagyon szép.

– Ó, ugyan, ez semmi. Stolas-t kérdezd! – mosolygok rá.

Mindenki Stolas-ra pillant. Tőle is várják a választ.

– Huszonhét évvel ezelőtt, a szülinapomon. Többet nem mondok.

*

A többiek elmentek. Stolas-nak sikerült kibűvölnie az igazgatóból egy két- és négy egyágyas szobát, tök ingyen, szóval jól jártunk.

– Huszonhét évvel ezelőtt, a fa alatt… – suttogja, szinte közvetlenül a számba.

Tudom, mire gondol. A pillanat, amikor belém szeretett.

Nem szólok semmit, helyette perverz mosollyal lenyomom az ágyra. Végigcsókolom a nyakát, de amint egy pillanatra elhúzódom, ő megharapja az enyémet, úgy, hogy az biztosan látszani fog napokig. De nem bánom. Annyiszor hagyja rajtam a nyomait, ahányszor csak akarja.

***

Ahogy kinyitom a szemem, feltűnik, hogy reggel van. Stolas-ra pillantok, aki ugyan mélyen alszik, mégis mosolyog. Ezalkalommal sem csalódott.

Az oldalamra fordulok, és abban a pillanatban megpillantom az éjjeliszekrényen az apró koponya-díszt, ami még anyáé volt. De most nem fáj ránéznem.

Nem arra emlékeztet, hogy mennyire átkozottul hiányzik. Inkább arra, hogy mennyire gyönyörű volt, és mennyire szeretett minket.

Hogy mennyire szeretnék hasonlítani rá.