Aláírt Szerelem || Helluva Boss

19. |Eddig némák voltunk|

~Blitz~

Stolas az ágyon ül és várja hogy én is mellé kuporodjak. Ahogy összebújunk nem hagy nyugodni mindaz ami ma történt. Nagyvonalakban elmagyarázta hogy miért volt itt ez a jeges lelkű páva, de a sztori nagy része még így is homályos. Ki ő? Stolas-nak miért van oka félni tőle?

Még szorosabban hozzá bújok, és a tollaiba fúrom az arcomat. Ez érezhetően tetszik neki, mert halkan elneveti magát, majd elkezdi simogatni a karomat.

Felemelem a fejemet, és a szemébe nézek. Vidám a tekintete, és nyitott. Nagyon aranyos.

- Tudod, eddig a családot mindig kerültük, mint téma. Viszont nem lehetek nyugodt, ha nem tudom miért volt ma itt ez a fickó, és ki is ő pontosan. Elmondod? - kérdezem meg végül

Próbálom észrevenni, hátha zavarja hogy felhoztam ezt, és akkor többet nem próbálkozom vele. De semmi ilyesmit nem látok. Továbbra is nyugodt és boldog.

- Nos, drágám, ő Via nagybátyja volt, Stella testvére. Andrealphus. Nyilván a családja gyorsan értesült Stella haláláról, ez a bolond pedig engem okol. Nem mondtam el neki hogy igazából mi történt. De nem kell aggódnod. - válaszol nyugodt hangnemben, ami kicsit azért engem is lehiggaszt

A francba...Már Stella is épp elég borzalmas volt, aztán megtudom hogy kettő van belőle? Kurva jó...

- Mégis hogy várhatod hogy ne aggódjak? Vagy ne féljek? Ha ő csak egy kicsit is hasonlít a húgára akkor igenis van okom félteni titeket.

- De nem lesz rá okod. Alkut kötöttem vele, ami nagyrészt nekem kedvez. - he? Milyen alku?

- Olyasmi, mint a mi szerződésünk volt? - kérdezem félve

- Őszintén Blitz, el tudnád képzelni, hogy miután huszonhét évet vártam rád, és végre az enyém vagy, ilyet tennék veled? - kérdezi ironikusan, a szeme viszont nevet

- Jogos. Bocsánat. - gondolkozom hogy megcsókoljam-e, de végül nem teszem. Ha megtenném ma biztos nem kapnék válaszokat

- Egyébként az eskü annyiból áll, hogy nem ártunk egymásnak, csak ha tényleg szügséges. A családjaink pedig abszolút tabunak számítanak. Plusz egyikünk sem hangolja a másik ellen Paimon-t. Ez is lényeges szempont, főleg mostanában.

Oké ez most zavaros. Azt se tudok mi az...

- Hallhattam már valahol erről a Paimon-ról?

Na, most viszont olyan pontot érinthettem amiről nem szeret beszélni. Minden izma megfeszül, a tekintete pedig ködösebbre változik. Látom rajta, hogy itt most vagy minketten sírni fogunk, vagy ma este minden kiderül majd a múltunkról.

- Nem igazán mesélek róla senkinek, de...Ő az apám. Persze csak testileg. Nem igazán törődött velünk, de még kicsi voltam, és mivel nekem ez volt a normális, nem zavart. Egy darabig. Aztán ahogy tizennyolc éves lettem eljött az esküvő. Előtte két napig bőgtem. Hozzáadtak Stella-hoz. Borzasztó fiatal és éretlen voltam, még magamat sem egészen ismertem. Aztán persze miután megvolt az esküvő minden második kérdés az volt hogy; "és mikorra terveztek gyereket?" Én meg persze féltem apámtól, úgyhogy túl akartam esni rajta. Stella tizennyolc volt, én pedig tizenkilenc. És megszületett Via. Én gondoztam, mindig én voltam vele, csak hogy Stella-nak ne kelljen csinálnia semmit. Aztán persze Paimon-nak nem tetszett hogy lányunk lett, rá akart venni minket, hogy próbálkozzunk újra, hátha lesz egy "rendes" örökösöm. Mi meg nem akartuk, sőt tisztán emlékszem, Via születése után Stella kijelentette, hogy ő ezt biztos nem csinálja mégegyszer. Úgyhogy nemet mondtam Paimon-nak, amivel persze sikerült eléggé felidegelnem. Szerintem azóta is haragszik. De már nem érdekel, hiszen ő is öregszik, én meg már vagyok olyan erős hogy szembeszálljak vele, ha kell. - fejezi be a mondatot, és vesz egy mély levegőt

Hirtelen nem tudok mondani semmi, úgyhogy csak magamhoz szorítom. Tudja jól hogy átérzem. A vállamra hajtja a fejét, és édesen szuszog.

- Sajnálom. Tudom milyen érzés. Egész kiskoromban meg akartam felelni apámnak. De semmi nem volt elég neki. - mondom halkan, ahogy a fejét simogatom, megnyugtatásképpen

- Ez furcsa, tudod? Két ugyanannyira elcseszett lélek ennyi év után...

- Tudom. Azóta is minden egyes nap belecsípek a karomba, hogy megnézzem álmodom-e. - mondom, mire Stolas halkan felnevet

- Ha álom volna, talán normális előtörténetünk lenne.

- Talán. De itt jövőnk lehet. Ne álmodozzunk többé.

Stolas mellkasára hajtom a fejem, és egyszerűen csak próbálok nem gondolkodni. Nem figyelni semmire rajta kívül. Átölelem, mire Ő viszonozza, és szépen lassan elalszunk.

Tudom, az előzőhöz képest picit rövidre sikerült, de remélem azért majd fangörcsöltök rajta egy sort. Ami azt illeti volt egy rész amit egy az egyben kukáztam mert akkora baromság volt. De most gondoltam így Andre páváskodása után jó lesz ez a kis nyugis szösszenet.
Byee<3