~Blitz~
A zuhogó esőben tartok haza, amikor csörög a telefonom. Behúzódok egy tető alá, hogy felvegyem.
- Szia, Barb!
- Szia, Blitz! Figyelj...Át tudnál jönni? - kérdezi remegő hangon, ami azonnal megtölt engem félelemmel
- Persze. Megyek.
Ilyenkor nem kérdezek. Ha ő fél, akkor tényleg baj van. Vagy baj lesz.
Régen sokszor mondtam sürgős helyzetekben, hogy; repülök! Nos, mostanra szó szerint ezt csinálom.
★Barbie-nál★
- Mennyi még? - kérdezi lehajtott fejjel, elgyötörten, és halkan
- Még egy perc. - de nincs szügség arra a percre. Az eredmény már most tisztán látszik.
Meghagyom neki ezt a kis időt, hogy reménykedhessen. Még nem mondom meg neki, hogy terhes.
Letelik az idő.
- Sajnálom... - suttogom
Felém fordul, de a tekintete üres. Nincs mögötte érzelem, csak a rettegés. A szeme csillog a könnyektől, de nem sír. Nem tud sírni.
- Mondtam hogy ne csinálja...Könyörögtem... - még a hangja is üres
- Hogyan tudnék segíteni?
- Nem tudom. Fogalmam sincs.
Végül ellököm magam a fürdőszoba falától, és megölelem. Eddig tartott a merev légkör. Most viszont minden felszabadul. Barb érzései, és a hagja. Annyira zokog, hogy semmi másra nem tudnék figyelni, még ha akarnék is. De nem akarok. Vele akarok lenni.
Ahogy egyre jobban felébred a sokkból, annál jobban sír. Egy darabig. Aztán egyszer csak nem jön több hang a torkán. Zokog, de hagja már nincs.
Végül a karomba veszem, és elindulok vele a szobája felé. Vagyis, indulnék, de mielőtt egy lépést is tehetnék, a nővérem tiszta erőből beleüt a vállamba.
Ahogy felfogja mit tett, még hevesebb sírásba kezd.
- A-annyira s-sajnálom! De ő is p-pont így kezdte...
Nem szólok semmit. Ha majd jobban lesz, megkérdezem ki volt. Arra már rájöttem, hogy bárki is tette, Barb nem akarta hogy megtörténjen.
Sose mondta el, akar-e gyereket. Nehéz őt anyaként elképzelnem. De abban már most biztos vagyok, hogyha megtartja, én végig vele leszek. Az apa helyett is.
Végül leteszem Barb-ot az ágyára, és mellé fekszem. Átölelem. Engedem, hogy átadja a fájdalmát. Belém karol, és pont úgy sír, mint anya halála után este. Éppen úgy.
A fájdalom lassan elhagyja. Elaludt.
Óvatosan kikúszom alóla, és kimegyek a nappaliba. Fel kell hívnom Stolast, hogy nem megyek haza.
A második csörgésre már fel is veszi.
- Szia!
- Szia! Csak szólni akartam, ma nem fogok hazamenni.
- Ó, miért?
- Barb-nál vagyok. Nem tudom mennyit szabad mondanom, szóval egyelőre kussolok. Viszont ma éjjel nem akarom egyedül hagyni.
- Oké, semmi gond.
- Köszi! Ígérem, amint lehet, elmondom mi van.
- Rendben. Jó éjt!
- Neked is, baglyom!
És letesszük. Azzal a lendülettel elfekszem a kanapén, és ott is maradok. Nem megyek be hozzá. Éberen alszik, a legkisebb neszre is felébredne. Nem akarom felkelteni. Legalább álmában nyugodt. Az ajtó viszont nyitva van, úgyhogy ha baj lenne, azt hallanám.
Elaludni nem tudok. Gondolkozom. Ki tette ezt vele? Az a valaki él még? Ha nem, akkor Barb hogy viseli? Akar gyereket? Milyen anya lenne? Való egyáltalán neki család? A nővérem világéletében nomád személyiség volt. Sosem bírt egy helyen meglenni sokáig. Mindig menni akart valahova, és ennek a tulajdonságának sok vicces, vagy jó emléket köszönhetek. Mi lenne ha anya lenne? Hogy bírná?
Hű, emberek, ezt a részt nagyon féltem megírni. Mert oké, hogy Barb csak mellékszereplő, de ez akkor is nagy fordulat. Ha nem jó, akkor azt írjátok meg, és majd a kövi részekben valahogy megoldom.
Egyetek Milka kekszet, mer' finom. Vagy Ikea-sat, az kábé ugyanaz...
Szioo! <3
أنت تقرأ
Aláírt Szerelem || Helluva Boss
أدب الهواة- Blitz, miért jöttél? - Miért olyan hihetetlen neked az, hogy itt vagyok? Egy imp. Egy herceg. Két lány. Jó barátok, és ellenségek. A múlt, ami nem enged szabadulni. Egy reménytelennek tűnő szerelem. A fa, ahol mindez elkezdődött. Az eskü, ami romb...
