Aláírt Szerelem || Helluva Boss

22. |Hűvös meglepetés|

~Blitz~

A zuhogó esőben tartok haza, amikor csörög a telefonom. Behúzódok egy tető alá, hogy felvegyem.

- Szia, Barb!

- Szia, Blitz! Figyelj...Át tudnál jönni? - kérdezi remegő hangon, ami azonnal megtölt engem félelemmel

- Persze. Megyek.

Ilyenkor nem kérdezek. Ha ő fél, akkor tényleg baj van. Vagy baj lesz.

Régen sokszor mondtam sürgős helyzetekben, hogy; repülök! Nos, mostanra szó szerint ezt csinálom.

★Barbie-nál★

- Mennyi még? - kérdezi lehajtott fejjel, elgyötörten, és halkan

- Még egy perc. - de nincs szügség arra a percre. Az eredmény már most tisztán látszik.

Meghagyom neki ezt a kis időt, hogy reménykedhessen. Még nem mondom meg neki, hogy terhes.

Letelik az idő.

- Sajnálom... - suttogom

Felém fordul, de a tekintete üres. Nincs mögötte érzelem, csak a rettegés. A szeme csillog a könnyektől, de nem sír. Nem tud sírni.

- Mondtam hogy ne csinálja...Könyörögtem... - még a hangja is üres

- Hogyan tudnék segíteni?

- Nem tudom. Fogalmam sincs.

Végül ellököm magam a fürdőszoba falától, és megölelem. Eddig tartott a merev légkör. Most viszont minden felszabadul. Barb érzései, és a hagja. Annyira zokog, hogy semmi másra nem tudnék figyelni, még ha akarnék is. De nem akarok. Vele akarok lenni.

Ahogy egyre jobban felébred a sokkból, annál jobban sír. Egy darabig. Aztán egyszer csak nem jön több hang a torkán. Zokog, de hagja már nincs.

Végül a karomba veszem, és elindulok vele a szobája felé. Vagyis, indulnék, de mielőtt egy lépést is tehetnék, a nővérem tiszta erőből beleüt a vállamba.

Ahogy felfogja mit tett, még hevesebb sírásba kezd.

- A-annyira s-sajnálom! De ő is p-pont így kezdte...

Nem szólok semmit. Ha majd jobban lesz, megkérdezem ki volt. Arra már rájöttem, hogy bárki is tette, Barb nem akarta hogy megtörténjen.

Sose mondta el, akar-e gyereket. Nehéz őt anyaként elképzelnem. De abban már most biztos vagyok, hogyha megtartja, én végig vele leszek. Az apa helyett is.

Végül leteszem Barb-ot az ágyára, és mellé fekszem. Átölelem. Engedem, hogy átadja a fájdalmát. Belém karol, és pont úgy sír, mint anya halála után este. Éppen úgy.

A fájdalom lassan elhagyja. Elaludt.

Óvatosan kikúszom alóla, és kimegyek a nappaliba. Fel kell hívnom Stolast, hogy nem megyek haza.

A második csörgésre már fel is veszi.

- Szia!

- Szia! Csak szólni akartam, ma nem fogok hazamenni.

- Ó, miért?

- Barb-nál vagyok. Nem tudom mennyit szabad mondanom, szóval egyelőre kussolok. Viszont ma éjjel nem akarom egyedül hagyni.

- Oké, semmi gond.

- Köszi! Ígérem, amint lehet, elmondom mi van.

- Rendben. Jó éjt!

- Neked is, baglyom!

És letesszük. Azzal a lendülettel elfekszem a kanapén, és ott is maradok. Nem megyek be hozzá. Éberen alszik, a legkisebb neszre is felébredne. Nem akarom felkelteni. Legalább álmában nyugodt. Az ajtó viszont nyitva van, úgyhogy ha baj lenne, azt hallanám.

Elaludni nem tudok. Gondolkozom. Ki tette ezt vele? Az a valaki él még? Ha nem, akkor Barb hogy viseli? Akar gyereket? Milyen anya lenne? Való egyáltalán neki család? A nővérem világéletében nomád személyiség volt. Sosem bírt egy helyen meglenni sokáig. Mindig menni akart valahova, és ennek a tulajdonságának sok vicces, vagy jó emléket köszönhetek. Mi lenne ha anya lenne? Hogy bírná?

Hű, emberek, ezt a részt nagyon féltem megírni. Mert oké, hogy Barb csak mellékszereplő, de ez akkor is nagy fordulat. Ha nem jó, akkor azt írjátok meg, és majd a kövi részekben valahogy megoldom.
Egyetek Milka kekszet, mer' finom. Vagy Ikea-sat, az kábé ugyanaz...
Szioo! <3