Emma és Jasper 2 [Jasper Hale fanfiction]

19.- A járatlan út

Nem, az email minden kétséget kizáróan ott virított a képernyőn, hiába csukta be, majd nyitotta ki újra a szemét Emma többször egymás után. Bár emlékezett rá, hogy pár napja, miközben Sasha a haját vágta, említett valamit, hogy Daniel elmondása szerint néha az iskola felajánl néhány helyet a jól teljesítő diákoknak, de Emma ezt nem tartotta többnek alaptalan pletykánál. Most mégis itt virított előtte a lehetőség, hogy itt maradhat Rómában, és ennek ellenére... az első pillanatok lelkesedése után Emma valamiért jobban örült volna, ha nem kapja meg a levelet. A lány nagyot sóhajtott, és miközben becsukta az emailt, arra gondolt, hogy talán az álmok miatt van.

Az álmok szinte egy időben kezdődtek el azzal, hogy visszatért Rómába. Emma már régóta nem álmodott olyan intenzíven, mint az ősz elején és el is felejtette, hogy milyen megterhelőek tudnak lenni. Hiába volt kevés alvásra szüksége, amikor az a pár óra intenzív álmokkal volt tele, az Aleckal való edzések és a vizsgakiállításra való készülés mellett képtelen volt kipihenni magát. Ráadásul az álmokra nap közben is emlékezett, nem csak apró foszlányokra, hanem teljes, vibráló képekre, ami azt jelentette, hogy a legkülönbözőbb pillanatokban villantak be neki a képek a fenyőerdőről, a magas sziklákkal teli tengerpartról, vagy a szemerkélő esőről.

– Nem lett teljesen szimmetrikus a hajad.

Emma megforgatta a szemét, ahogy meghallotta maga mögött Alec hangját.

– Egyébként miért nem a szobádban vagy? – kérdezte a fiú, miközben szétnézett a műteremben. Az iskolában nyílt titok volt, hogy a vizsgák előtt nyitva hagyják a műtermeket egész este, hajnali négyre viszont a többiek már elmentek aludni és csak Emma és a vászna maradtak.

– Ezt még be kell fejeznem – Emma a nagy vászon felé intett, miközben az ecsetei között keresgélt. A kép egy fenyőerdőt ábrázolt, egy részletet az egyik álmából. A vászon egyik sarkára egy papíron ceruzával készült vázlat volt felerősítve, amit a lány egy olyan pillanatában készített, amikor kimondottan elege lett az őt üldöző álomképekből. Már majdnem készen volt, már csak az utolsó simítások voltak hátra.

– Egyébként is, hol jártál? – kérdezte Emma, miközben feltűrte a garbója ujját.

– Vacsoráztam – Alec megvonta a vállát, miközben felkapott egy ollót. Emma kissé felhúzta a szemöldökét, miközben a színeket keverte össze a palettáján. Hiába tudta, hogy Alec puszta kézzel is képes maradandó sérüléseket okozni, mégsem volt megnyugtató látvány a fiút éles tárggyal a kezében látni.

– Csak a hajadat akarom megigazítani – a következő pillanatban Alec már mögötte állt és Emma az olló csattogását hallotta.

– Így már tökéletes – Alec hátrébb lépett, hogy elégedetten megszemlélje a művét. Amikor Emma lenézett a földre, alig találta meg a hajdarabokat, amiket a fiú levágott.

– Ez tényleg ennyire zavaró volt? – Emma kissé megcsóválta a fejét, majd újra az előtte levő festékekre koncentrált: az volt az érzése, hogy hiába kísérletezik a színekkel, a végeredmény sohasem olyanra sikerült, mint amilyet elképzelt.

– Lassan már nem marad a fehér festékből – jegyezte meg Alec, mire Emma egy gyilkos pillantást vetett a fiúra. – Próbálj meg inkább egy kis sárgát tenni bele.

Nincs mit veszteni alapon Emma hozzáadott egy kis sárgát, és valóban, a szín olyanná változott, mint az álmaiban megjelenő képeken.

– Ne mondd, kitalálom, Picassotól tanultad – Emma nekiállt felvinni a festéket.

– Majdnem, Matissetól – Alec önelégülten elmosolyodott. Miután Emma tökéletesnek találta a képet, a sokféle festéktől teljesen elszíneződött mosdókagylóhoz lépett, hogy elmossa az ecseteket és a palettát.