Emma és Jasper 2 [Jasper Hale fanfiction]

21.- Mint egy hirtelen vágás egy filmben

Embry Call mellett ülni és figyelni, ahogy dolgozik a világ legtermészetesebb dolgának tűnt. Embry olajfoltos, fehér ujjatlan trikóban és szakadt farmerban térdelt egy párnán, miközben a szétszedett kocsiajtót bütykölte. A háttérben halkan a rádió szólt, Emma pedig egy felfordított vödörön ücsörögve követte a fiú mozdulatait és igyekezett a segítségére lenni, amikor ijesztően specifikus nevű szerszámokat kért tőle. Általában csak sokadjára találta el, hogy mire is gondolt Embry, de úgy tűnt, hogy őt ez egyáltalán nem zavarta.

– Szeretem ezt a számot, felhangosítod a rádiót? – kérte Embry, miközben a szerszámosládájában kotorászott. Emma kissé elmosolyodott, és az emberi mozdulatokhoz képest valamivel gyorsabban ment a rádióhoz, hogy feltekerje a hangerőt.

Valami indie-rock szám volt, amit Embry halkan dúdolt, miközben meghúzta a csavarokat és Emma azt vette észre, hogy neki is tetszik a dal.

– Mi ez a szám? – Emma már meg is nyitotta a spotifyt a telefonján.

– Nem ismered? – a fiú őszinte csodálkozással nézett rá. – Ulpiusnak hívják a bandát, és az elmúlt pár hónapban mindenki róluk beszél.

Emma csak kicsit megrázta a fejét: az utóbbi időben csak olyan zenéket hallgatott, amiket még Jasper előtt ismert meg, vagy olyasmiket, amiket Alec mutatott, aki a The Doorsnál nem kedvelt semmi modernebbet.

– Mindenestre én szeretem őket – jegyezte meg Embry, majd felállt, hogy visszaszerelje az ajtó belső paneljét a helyére.

– Ems, Embry nem kértek valamit enni? – az apja pont akkor jelent meg a garázsajtóban, amikor a fiú az utolsó csavarokat húzta meg.

– Dehogynem, szinte éhezem – Embry kinyújtóztatta a térdelésben elgémberedett tagjait, majd a lány felé fordult – Miért Ems?

– A becenevem.

– Tetszik – jelentette ki mosolyogva a Embry. – Ems.

Mint kiderült, Embry Callnak igencsak jó étvágya volt: a fiú ez első szendvicset, amit az apja elé tett szinte két harapással ette meg.

– Te nem kérsz? – Embry még teli szájjal nyújtotta felé a másik szendvicset.

– Vegetáriánus vagyok – felelte Emma a sonkás szendvics felé biccentve, majd elvett egy almát a pulton levő gyümölcsöstálból és beleharapott. – Csinálok még szendvicset – jegyezte meg az almával a kezében, amikor a második szendvics is az első sorsára jutott. Az apja átment időközben a nappaliba dolgozni és Emma amúgy is vezekelni akart, amiért neki nem jutott eszébe hamarabb, hogy Embry éhes lehet. Bár eddig Alec mellett nem kellett ilyesmikre figyelnie.

– Amúgy ezek kinek a rajzai? – kérdezte Embry az ebédlőasztalon egy halomba rendezett lapokra mutatva, amiket az apja csak kicsit arrébb tolt, hogy helyet csináljon a fiúnak.

– Az enyémek – felelte Emma. – Pár hete jöttem haza Rómából, ahol egy művészeti iskolában voltam.

– Menő – Embry felállt és turkálni kezdett a rajzai és fényképei között, de Emmát a legkevésbé sem zavarta. – Én sosem utaztam, általában csak La Pushba szoktam elmenni. Még régebben párszor voltam Seattleben, de ennyi – a fiúból csalódottság áradt.

– Még egyetemre elmehetsz egy másik városba.

– Nem hiszem, hogy mostanában elfogok menni egyetemre – jegyezte meg keserűen Embry. – Még van egy évem a gimnáziumból – tette hozzá magyarázatképpen.

– Tényleg? – Emma őszintén meglepődött. Embry majdnem két méter magasnak tűnt és Emma a legkevésbé sem számított rá, hogy fiatalabb lehet nála. – Hány éves vagy?