Emma és Jasper 2 [Jasper Hale fanfiction]

27.- Éjjeli találkozások

Jasper Hale a sziklapárkányon ült, a lába a semmiben lógott, a kezében a telefonján pedig egy cikk volt megnyitva, amire bár képtelen volt igazából koncentrálni, mégis mindig pontosan egy másodperc ötvenhatodrészével azelőtt ért a képernyőhöz, hogy az elsötétült volna. A gondolatai egészét Emma tette ki, persze hogy ő, a lehetőség, hogy alig félévvel azután, hogy újra megtalálta, el is veszítheti a lányt, Damoklész kardjaként lebegett a feje felett. Ráadásul bármennyit is töprengett a helyzeten, be kellett látnia, hogy Emmának igaza volt, azon kívül, hogy megkérte (vagyis inkább utasította) Carlislet, hogy olyan alaposan vizsgálja meg a lányt, ahogy csak lehet, nem tudott rajta többet segíteni.

Emma arca újra beúszott az elméjébe, de ez már az új, megváltozott arca volt, nem az, amelyik ezelőtt féléven át kísértette. Valahol az elméje mélyén tudta persze, hogy ha Emma tényleg él, akkor nem ugyanaz a lány fog neki ajtót nyitni, aki itt maradt, mégis másodpercekig csak kábán gyönyörködött abban a csodaszép fiatal nőben, akivel szemben találta magát. Emma volt, és mégsem ő, vagyis inkább még inkább ő: hosszú szőke haja egy leheletnyivel még halványabb lett, most már kibontva hordta és megjelent benne valamiféle földöntúli csillogás. A tengerkék szeme, amiről Jasper azelőtt alig tudta elvenni a tekintetét, mintha még kékebbé és mélyebbé vált volna, a benne levő aranyszínű pöttyök pedig szinte világítottak, úgyhogy amikor a lány ránézett vele, olyan volt, mintha egyenesen a lelkébe hatolna a pillantása.

Emma illata is megváltozott, a vanília és a dohány valahogyan még karakteresebbé vált, a mentol eltűnt, a helyét alma vette át. Ráadásul a lány valamilyen újabb parfümöt használt az addigi édes-gyümölcsös helyett, amit Jasper úgy szeretett. Ez most más volt, felnőttesebb, szantálfa, mahagóni és borostyán keveredett benne és a fiúnak el kellett ismernie, hogy tökéletesen illett a lányban végmenet változásokhoz. A fekete garbóról nem is beszélve, ami szorosan követte a lány alakját, és amit úgy tűnt, hogy Emma mostanában állandóan hordott. Jasper aznap reggel sután vagánynak nevezett, miközben az igazság az volt... nos az, hogy minden alkalommal, amikor Jasper idáig jutott a lányon való gondolkodásban, kénytelen volt néhányszor nagyon mélyen beszívni a levegőt, hogy újra képes legyen koherens gondolatok megformálására.

Jasper egyszerre meghallotta maga mögött az avar recsegését. Aztán egy ezredmásodperccel később már az illető érzelmét is érezte.

– Tudom, hogy te vagy az Rose – Jasper a lányból áradó szégyennel vegyes bűntudatot semmivel sem tudta volna összetéveszteni.

– Ilyen egyértelmű? – Rosalie a következő pillanatban már Jasper mellett ült és amikor a fiú nem válaszolt, szomorúan lehorgasztotta a fejét. – Sohasem fognak megbocsájtani.

– Meg fognak – bólintott magabiztosan Jasper. A fiú egy hosszú pillanatig a csillagokat kémlelte a fenyők felett, majd halkan megkérdezte azt, ami az elmúlt napokban többször is eszébe jutott. – Emmettel honnan tudtátok, hogy hol vagyok?

– Először nem tudtuk – fordult felé Rosalie. – Emma azt mondta, hogy Peterrel és Charlottetal lehetsz, ezért először őket kerestük meg. Aztán amikor ők nem tudtak semmit, Carlislenak volt ez az ötlete.

Jasper szégyennel telve horgasztotta le a fejét. Hát persze, hogy ezt hitte Emma – gondolta.

– Mi az? – Rosalie felől értetlenség áradt. – Te jó ég, Jasper, mit csináltál?

– Én... még ősszel azt mondtam Emmának, hogy megcsaltam – Jasper olyan halkan akart beszélni, hogy ne hallatszódjon, amit mond, de amikor Rosalieban harag jelent meg, pontosan tudta, hogy nem járt sikerrel. Aztán a fiú rávette magát, hogy hozzátegye – Mariával.