Emma és Jasper 2 [Jasper Hale fanfiction]

28.- Larissa Wright

– Valamivel több fehér egeret képzeltem – jegyezte meg Emma, ahogy szétnézett a helyiségben. A Cullen-háznak egy olyan szobájában volt, ahol eddig sohasem járt, bár inkább nevezte volna egy szupermodern mini rendelőnek. Körben, a falak mentén fehér szekrények sorakoztak, néhány zárt volt közülük, viszont voltak olyanok is, amiknek üvegből volt az ajtaja. Ezek mögött Emma számára ismeretlen orvosi eszközöket, régi könyveket és egy kisebb kémialabor számára is elég üvegcsét figyelt meg. Az egész helyiségben a halványkék, a fehér és az ezüstszínek domináltak, a szoba közepén levő nagy pulton pedig Emma a saját orvosi kartonjai mellett észrevette Carlisle laptopját és néhány, a legkevésbé sem vonzó orvosi felszerelést.

– Ha szeretnéd, a legközelebbi látogatásodra beszerezhetek néhányat – Carlisle szája sarka mintha kissé megrándult volna, miközben becsukta az ajtót, majd a pult mellett levő, szintén fehér szék felé intett. Emma leült a székre és figyelte, ahogy a férfi egy pillantást vet az orvosi kartonjára.

– Arra gondoltam, hogy úgy fogjuk kezdeni, mint bármelyik másik betegemnél, rendben? – bár Carlsile hangja nyugodt volt, Emma kihallott belőle valamennyi bűntudatot is. – Természetesen minden adatodat bizalmasan fogom kezelni.

Emma aprót bólintott, majd, amikor felállt a mérlegre, amit a férfi az egyik szekrényből húzott elő, halkan megjegyezte.

– Nem kell, hogy bűntudatod legyen.

– Emma, észre kellett volna vennem, hogy van benned valami nem emberi – jegyezte meg Carlisle, miközben feljegyzett valamit a jegyzetfüzetébe, a vámpírok memóriáját ismerve Emma valószínűnek tartotta, hogy maximum megszokásból. – Tavaly tavasszal annyira megkönnyebbültem, hogy se neked, se Bellának nem lett semmi komoly baja, hogy nem figyeltem oda eléggé a részletekre. Egy olyan fejsérülés után, amit te átéltél, fél nap után felébredni – a férfi kissé megcsóválta a fejét, majd egy, a falra erősített mérce felé intett.

– Hogyan alszol? – kérdezte Carlsile, miközben felírta a magasságát is.

– Három-négy óránál nem szoktam sokkal többet – vonta meg a vállát Emma.

– És mit szoktál enni? – a férfi most a szék felé intett, ahová Emma engedelmesen leült.

– Főleg gyümölcsöket – válaszolt a lány, ahogy az utóbbi időben elfogyasztott almákra gondolt. – Orion szerint a tündék gyümölcsöket esznek, de egyébként nincsen nagyon szükségük ételre.

– Értem – Carlisle egy vérnyomásmérőt vett elő és óvatosan feltűrte a felsőt Emma bal karján.

– Ez érdekes – jegyezte meg a férfi. – A sérülés, ami a golyó és az üvegszilánk miatt volt a karodon, teljesen eltűnt.

– Ó – Emmának ez eddig még nem is tűnt fel. Valószínűleg – gondolta a lány. – azért, mert eddig lefoglalt a gondolat, hogy bármikor meghalhatok, ha meg nem, akkor örökké fogok élni.

– A tünetek mellett, amikről múlt héten beszámoltál, van még olyan, ami esetleg eszedbe jut az első átváltozásod előttről?

– Nem, nem igazán – felelte Emma, miközben a férfi felerősített a karjára egy vérnyomásmérőt. – Talán valamivel feszültebb voltam – vallotta be, miközben eszébe jutottak a Jasperrel folytatott veszekedéseik.

– Teljesen érthető – Carlisle újfent felírt valamit, majd leszedte a vérnyomásmérőt Emma karjáról. – Szeretnék csinálni egy teljes vérképet is – tette hozzá, miközben Emma számára a balesete utánról túlságosan is ismerős, a vérvételhez szükséges eszközöket vett elő. Emma kicsit bólintott: bár nem rajongott a vérvételért, kis árnak tűnt azért, hogy ezt az egészet épp bőrrel megússza.