Emma és Jasper 2 [Jasper Hale fanfiction]

2.- A dezorientáltság hatása

Talán inkább az átváltozás tehetett az egészről. A motoros incidens után pontosan egy héttel történt. Emma az ebédlőben ülve egy pillanatra összerezzent a hangra, ahogyan a chips összeroppant Isaac foga alatt. Három nap óta ma érezte először elég jól ahhoz, hogy iskolába menjen, és bár reggel még jól volt, mostanra kezdte megbánni a döntését.

– Nem finom? – kérdezte Gwen az Emma előtt heverő salátára mutatva, amikor Emma már vagy negyedjére emelte fel a villát, csak azért, hogy aztán újra visszaejtse. Volt valami a salátán levő sajt szagában, ami heves undorral töltötte el a lányt.

– Azt hiszem, mától vegán vagyok – sóhajtott Emma, miközben eltolta maga elől a tányért. Egy hosszú pillanatig mély gyászt érzett a Párizsban evett fondus vegetáriánus-fasírt iránt. Inkább kinyitott egy üveg vizet és belekortyolt, miközben megnyitotta az emailjeit. Úgy tűnt, hogy Alec egy képet küldött és Emma egy hosszú másodpercig csak meredten nézte a képernyőt, mire rájött, hogy mit lát. Amikor realizálta, hogy épp Alec Volturi meztelen mellkasával néz farkasszemet, aminek a közepén ott virít az általa készített tetoválás, egyszerre félrenyelte a vizet, miközben érezte, ahogy pipacsvörösre pirul.

– Emma, jól vagy? – Gwen aggódva közelebb hajolt majd, amikor meglátta, hogy mi van a képernyőn -jóval hangosabban, mint azt Emma szerette volna- felkiáltott. – Te jó ég, Emma, mégis ki küldözget neked ilyeneket?

– Milyeneket? – Isaac felkapta a fejét, mire Emma végre összeszedett magában annyi lélekjelenlétet, hogy lezárja a telefont.

– Senki – jelentette ki Emma még mindig vörösen, miközben felkapta a fejét, hogy egy gyilkos pillantást vessen Edward Cullen rázkódó válla felé. A mozdulatot azonnal megbánta, mivel egyszerre heves hányinger fogta el.

– Majd találkozunk az órán – mondta, majd felkapta a táskáját, és kisietett az ebédlőből. Kibaszott vámpírok – gondolta közben, reményei szerint jó hangosan.

Bár a friss levegő valamennyit segített a hányingerén, mégsem jutott messzire, csak a hátsóudvar egy eldugott részéig. Ledobta a táskáját a földre, majd leült az asztal tetejére, és a fejét a lábai közé lógatta. Teljesen biztos volt benne, hogy ez az egész az átváltozás miatt lehet és az emléktől még most, három nap után is heves rettenet fogta el.

Vasárnap este Embryvel a tengerparton sétáltak, amikor megtörtént. Olyan régen változott át utoljára, hogy egy pillanatra nem is jött rá, hogy miért szédül, aztán amikor Embry aggódó tekintetébe nézett, aki közölte vele, hogy két perc múlva éjfél lesz, már mindent értett.

– Gyere, feküdj el – Embry biztosan tartotta a karját, Emma miközben a szédüléstől kábán elfeküdt a homokon. Emma a tenger sós illatától és a friss szellőtől egy pillanatra megnyugodott, aztán ez azonnal elmúlt, amikor egy óriási reccsenést hallott, majd éles fájdalom hasított a bal karjába. A következő pillanatban hallotta, ahogy valaki sikít, valaki, akinek hozzá nagyon hasonló volt a hangja, de nem lehetett ő, mert ő még soha életében nem sikított ennyire keservesen. Felette csillagok százai ragyogtak, tökéletes rezzenetlenségben, távol az elviselhetetlen fájdalomtól.

– Emma! Emma! – Embry kiáltásai hallatszódtak a távolban, valahol a sikolyok mögött, majd az, ahogyan a fiú valakinek idegesen odakiállt. – Hívd Samet!

Aztán egyszerre már nem volt több sikoly, csak az iszonyatos recsegés hallatszott, valamiért képtelen volt levegőhöz jutni, miközben Embry továbbra is a nevét kiáltozta, aztán már nem is hallott semmit, csak a végtelen feketeséget, miközben végig a fiú hangjába kapaszkodott.

Amikor kinyitotta a szemét, iszonyatosan lüktetett a feje, és annak ellenére, hogy az egész teste égett, képtelen volt abbahagyni a vacogást.

– Lélegzik – egy megkönnyebbült férfihang szólt valahol a feje felett, talán Sam hangja, majd Emma érezte, ahogy egy nagy kéz óvatosan megfogja az övét.