Emma és Jasper 2 [Jasper Hale fanfiction]

14.- Elérhetetlen tenger

Emma még egyszer, utoljára végignézett magán a tükörben, mielőtt kilépett volna az öltözőből. A fekete táskában lapuló edzőruha, amit valószínűleg Alec választott neki természetesen fekete volt. Emma a haját szoros copfba fogta, ahogyan utoljára még talán Forksban csinálta. A lány kissé megrázta a fejét. Ez csak egy buta hajviselet – gondolta.

Alec az egyik faragott oszlopnak támaszkodva olvasott, amikor kilépett a terembe. Emmát hiába nyűgözte le még mindig az épület a magasba törő falaival és nagy terével, nem volt lehetősége bámészkodni, mivel Alec egy hangos csattanással becsukta a könyvet.

– Nagyszerű, akkor kezdhetjük is – szólalt meg, majd a terem közepén lógó bokszzsák felé indult, Emma pedig követte.

– Kezdheted – jegyezte meg a fiú a bokszzsákra mutatva. Emma tétován közelebb lépett, olyan távolságra, hogy meg tudja ütni a zsákot, majd pedig igyekezett mindent felidézni, amit Adamtől tanult még valamikor régen. Végül pedig nagy levegőt vett és ütött.

A zsák tökéletesen moccanatlan maradt, amikor Emma felnézett Alecra.

– A jó hír az, hogy tudod, hogyan kell ökölbe szorítanod a kezed, – mondta a fiú, mire Emma szája sarkában apró mosoly jelent meg. – a rossz pedig, hogy ebben ki is merül, a tudásod – fejezte be Alec, mire a lány arcáról leolvadt a mosoly.

– Na, nézzük újra, de most figyelj a testtartásodra is – Alec tökéletes támadóállást vett fel, és különösebb erőfeszítés nélkül megütötte a zsákot, ami erre vagy tíz méterrel arrébb lendült és azért csak ennyivel, mert a fiú villámgyorsan megfogta és visszahelyezte a helyére. Emma kicsit sóhajtott és megpróbálta leutánozni Alec testtartását, majd újra ütött.

Emma nem volt benne biztos, hogy Alec mennyi ideig gyakoroltatta vele az ütéseket, de a végére már alig érezte a kezét. Ezután néhány nyújtás jött, amik legalább ismerősök voltak neki testnevelés óráról, majd a földön ülve, egy táskájában talált müzliszeletet majszolva figyelte, ahogy a fiú közelebb hoz egy asztalt, amin egymás mellett különböző tárgyak sorakoztak: gomb, gyufásdoboz, öngyújtó, végül pedig egy kulcscsomó.

– Mit fogunk csinálni? – Emma kissé összezavarodva kicsire gyűrte a müzli papírját.

– Te – Alec Emmára mutatott. – Ide fogsz állni – jelentette ki, miközben krétával egy vonalat húzott a földön, nagyjából két méterrel az asztal előtt.

Emma tétován felkelt, hogy a vonal elé álljon.

– A szobádban az öngyújtóval simán meg tudtad csinálni, akkor egy gombbal mindenképpen kell, hogy sikerüljön – közölte Alec Emma kérdő tekintetét látva. Ezek szerint nem hitte el, hogy semmi sem történt – gondolta Emma, majd gyorsan azt is belátta, hogy az a legkevésbé sem vallott volna Alecra.

Emma visszafordult, kinyújtotta a kezét és összpontosított, majd... semmi. A lány nagy levegőt vett és próbált visszaemlékezni az érzésre, ahogy az öngyújtó átszánkázott a levegőn. Ezúttal valami mocorgást hallott és ahogy kinyitotta a szemét, látta, hogy a gomb pár centivel arrébb mozdult. A lány meglepetésében a szája elé kapta a kezét. Szóval nem egy egyszeri, furcsa, az átváltozás által előidézett dolog volt, amikor az öngyújtója átrepült a szobán. Ami azt jelenti, hogy... Megvan a képessége! Emma furcsa meghatódottságot érzett a ténytől, érezte, ahogy a szemét könnyek futják el, úgyhogy gyorsan letörölte őket, mintha csak a verejtéktől akarna megszabadulni. Miután az érzelmei lecsillapodtak, újra behunyta a szemét és elképzelte, ahogy a gomb átrepül hozzá, egészen a kezéig.

Halk koppanás: a gomb leesett a földre.

Alec eddig lazán az egyik oszlopnak támaszkodott, most pedig villámgyorsan ott termett és visszatette a gombot az eredeti helyére.