Emma és Jasper 2 [Jasper Hale fanfiction]

7.- Hajnali szavak

– Nem akarok még bemenni – szólalt meg Emma szinte nyűgösen, miközben Jasper szorosan magához ölelte.

– Emma, öt perc múlva éjfél lesz – bár Jasper békítőleg mondta ki a szavakat, Emma már ismerte annyira a fiút, hogy tudja, neki sincsen kedve még elengedni őt.

– Esetleg átjöhetnél éjszakára – jutott eszébe az ötlet Emmának, mire Jasper egy hosszú pillanatra elgondolkodott.

– Nem kell házifeladatot írnod? – kérdezte aztán Jasper.

– Már délután mindent megcsináltam – vonta meg a vállát Emma, majd Jasper kérdő tekintetét látva hozzátette. – Ez egy ilyen tünde-dolog, szinte mindenre emlékezem.

– Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet – mondta Jasper csendesen.

– Miért nem? Apa azt mondta, hogy bejöhetsz a házba – Emma összezavarodva nézett a fiúra: Jasper heteken keresztül csodálattal telve fürkészte őt a folyósó túloldaláról, tegnap szinte ragyogott a boldogságtól, amikor igent mondott a randevúra, most pedig, amikor több időt szeretne vele tölteni, visszautasítja.

– Attól tartok, hogy túl gyors lenne – Jasper egy puszit adott Emma fejére, és a lány hirtelen nagyon örült, hogy a fiú nem láthatta, ahogy a kimondott szavak hatására halványan elmosolyodik: A túl gyors nem olyasmi volt, ami mostanában szerepelt Emma szótárában, és ezalatt nem csak arra gondolt, hogy Alec gyakorlatilag azután megkérte a kezét, hogy három hónapja ismerték egymást, hanem arra is, hogy Embryvel szinte azonnal legjobb barátok lettek, miután először találkoztak.

– Jasper, azért mondtam, hogy gyere át, mert azt szerettem volna, – Emma halványan a fiúra mosolygott. – de ha te még nem szeretnéd, azt is megértem.

– Nem, én szeretném – Jasper kissé megrázta a fejét, majd mélyen Emma szemébe nézett. – Biztos vagy benne?

– Teljesen – mosolyodott el Emma: még mindig úgy gondolta, hogy nem érdemes sokáig húzni a fontos dolgokat, Jasper pedig jelenleg a legfontosabbak közé tartozott.

– Oké, akkor – Jasper a hajába túrt. – még van pár dolog, amit el kell intéznem, de szerintem pár órán belül át tudok jönni.

– Rendben – Emma mosolyogva megcsókolta Jaspert, aki azonban hamarosan elhúzódott tőle. – Egy perc éjfélig – jelentette ki a fiú, mire Emma felnevetett és kibontakozott Jasper öleléséből, hogy a ház felé induljon.

Miután Emma hazaért, és egy jelentőségteljes pillantást váltott az ebédlőasztalnál dolgozó apjával, az első dolga volt feltölteni a laptopjára a Jasperről készült képeket, majd egy másodperc tétovázás után elküldte őket a fiúnak is. Bár nem volt biztos benne, hogy Jaspernek még mindig ugyanaz-e az email címe, úgy döntött, hogy majd legfeljebb elküldi őket még egyszer.

Aztán elment fürödni és hosszú ideje most először vette szemügyre tüzetesebben a nyakán levő heget. A két félhold a nyaka elülső és hátulsó részén szinte tökéletes szimmetriában feszült egymásnak és Emma hiába tudta, hogy ha azt szeretné, hogy Jasperrel ez az egész működjön, akkor őszintén kell beszélnie erről is, jelenleg valamiért képtelennek érezte magát rá. Aztán óvatosan végig húzta az ujját az elől levő hegen és egy pillanatra kirázta a hideg, ahogy a katasztrofálisan sikerült második átváltozására gondolt: csak most fogta fel igazán, hogy milyen közel is volt ahhoz, hogy annyi életveszélyes helyzet után egyszer tényleg meghaljon.

Végül Emma egy tiszta garbót és egy fekete melegítőnadrágot vett fel és az íróasztalán ülve, cigarettázva várta, hogy Jasper megérkezzen, miközben az ölében kinyitva hevert a könyv, amit éppen olvasott. Azonban hiába próbált a történetre koncentrálni, valamiért állandóan ahhoz a belső paradox déjà-vu élményhez érkezett vissza, amit az elmúlt napban élt meg. Az egy dolog volt, hogy amikor reggel úgy érkeztek meg, hogy Jasper szorosan magához ölelte, a diákok összesúgtak a háta mögött -ez annyira nem tudta érdekelni Emmát. Még az sem, hogy amikor Gwen meglátta őket, hirtelen mintha elfeledkezett volna arról, hogy előző nap ellógta a fizikadolgozatot, és Emma szerint ennek még csak Jasper képességéhez sem volt semmi köze. Inkább az volt a furcsa számára, hogy miközben Jasper ugyanúgy ott várta minden órája után a terem előtt, mint tavaly tavasszal, és ebédkor ugyanúgy mellette ült, miközben az asztal alatt megfogta a kezét, mégis mindketten elemileg megváltoztak a külön töltött idő alatt. Ők voltak, és mégsem ők, ők miután a közös sorsuk vett egy éles balkanyart.