Emma és Jasper 2 [Jasper Hale fanfiction]

Prológus

Bizonytalan félhomály ereszkedett a szobára, fényt csak egy kis asztali lámpa adott, ami a sarokban, az ágy mellett levő éjjeliszekrényen állt magányosan. A fiatal nő az éjjeliszekrény mellett, egy kopott kárpitú székben ült, ami valaha kimondottan szép lehetett. Igyekezett, hogy a benne kavargó érzelmek ne üljenek ki az arcára, ezért nem az ágyban fekvő emberre nézett, hanem valahová el a feje mellett, a párna egy redőjére.

– Nem így képzeltem el ezt a pillanatot – az öregember karcosan mondta ki a szavakat, -mint aki régebben sokat dohányzott- majd megpróbálta a kezével megtartani magát, hogy felüljön. A nő automatikusan nyúlt, hogy támaszul szolgáljon az öregembernek, azonban a mozdulatában semmi szívélyesség nem volt.

– Nem kell – az öregember elutasító kézmozdulatot tett, miközben ügyetlenül feljebb ült az ágyban. – Legalább te itt vagy – az öregember hangjában a hála szemrehányással keveredett, miközben a nő kezéért nyúlt. A nő kellettlenül hagyta, hogy az öreg megfogja a kezét: ráncos volt és gumiszerű, mint azok a tudománynépszerűsítő játékok, amikor egy sötét dobozba kell nyúlni.

– Az én egyetlen lányom – az öregember szomorúan sóhajtott, azonban a nő nem tudta nem úgy érezni, hogy a férfi csak azért mondja ezt, mert így szokás.

– Minden vagyonomat egy jótékonysági szervezetnek adományozom – szólalt meg kis idő múlva újra az öregember, mint aki arra számít, (esetleg reménykedik benne) hogy a másik tiltakozni fog. Ha ez volt a szándéka, akkor csalódnia kellett, mert a nő csak -kissé talán megkönnyebbülten- aprót bólintott.

A következő pillanatban az öregember hevesen köhögni kezdett, mire az ágy végétől, a félhomályból egy eddig alig észrevehető alak lépett elő és egy tálcán egy vízzel teli poharat nyújtott az öregember felé. Az öregember az alakra rá sem nézve vette el a poharat és -még mindig kissé köhögve- megitta a tartalmát.

– Erről is a new yorki levegő tehet – az öregember hangja kissé rekedt volt. – Ha szellőztetek, bejön a szmog. Ha nem, csak simán megfulladok.

A folyósóról egyszerre gyereksírás hallatszódott be. A nő egy pillanatra összerezzent.

– Úgy látszik, most már hallucinálok is – jegyezte meg az öreg lemondóan. – Mintha gyereksírást hallottam volna – magyarázta a nőnek.

– Apa, nem szerettem volna, hogy így tudd meg, – a nő lemondóan sóhajtott. – de nincs más lehetőségem – egyikőjük sem volt benne biztos, hogy ez a mondatrész valóban elhangzott-e vagy csak magától értetődőnek vélték. Az öregember az állapotához képest meglepően fürgén emelte fel a fejét.

– Igen? – kérdezte mohón. A nő nagyot sóhajtott, mintha erőt szeretett volna gyűjteni valamihez.

– Drágám, bejönnél? – kiáltott ki a nő a szobából. – Hozd Emmát is – tette hozzá egy pillanat törtrésze múlva, mint aki abban reménykedett, hogy ezt a pillanatot minél tovább tudja húzni. Kis idő múlva egy fiatal férfi lépett be a szobába, egy apró, fehér anyagba csomagolt valamit szorított a mellkasához. Egy pillanatig hunyorgott a félhomályban, szemével a nőt kereste és az arckifejezése azonnal megnyugodott, amikor a tekintete megállapodott rajta. A nő bocsánat kérően nézett rá.

– Jó estét kívánok! – a férfi illedelmesen köszönt, akár egy kisdiák, mire az öreg elutasítóan intett a kezével -mint akivel egész életében így beszéltek és mostanra megunta.

– Gyertek – a nő kedvesen a férfire mosolygott. A férfi szétnézett: a többi szék a szoba túloldalán volt, és nem akarta azzal húzni az időt, hogy az ágyhoz visz egyet. Végül odatérdelt a nő mellé, a fejük így pont egymagasságban volt.