Emma és Jasper 2 [Jasper Hale fanfiction]

16.- Alaptalan prekoncepciók

Másnap reggel Emma az első elfogadható alkalommal a szülei ajtaja előtt toporgott. Az ujjai a megjavított és kifényesített öngyújtóra kulcsolódtak, nyitásra ment régiségboltba érte és a gyűrűért, ami most mélyen a bőröndjébe süllyesztve pihent. A napfénynél az előző este leginkább egy lázálomnak tűnt, és ha nem lettek volna a karján lilás-zöldes foltok attól, ahogy megragadták, talán még el is hitte volna. Azonban a foltok ott voltak, mint a szégyen le nem mosható őrzői és Emma most már biztosan tudta, hogy itt akarja hagyni a fények és a szerelem városát, hogy hova megy, az mindegy, csak el innen. Halkan kopogott az ajtón és az anyja hangos „Szabad!"-ja után óvatosan nyitott be a szobába.

– Emma, csak nem vagy beteg? – az anyja aggódva ugrott fel, ahogy meglátta.

– Nem hiszem, én... - Emma kiszúrta az anyja mögött álldogáló Raphaëlt. – azt hiszem, hogy szeretnék elmenni.

– Persze – az anyja együttérzően bólintott. – Mindjárt megnézzük, hogy mit tehetünk.

– Kell segítség? – kérdezte Raphaël, aki invitálóan a reggelivel megterített asztal felé intett. Emma válaszul csak kissé megrázta a fejét: eléggé biztos volt benne, hogy ha most bármit is enne, azt azonnal viszont látná.

– Esetleg a szállással – az anyja a férfire mosolygott, aki visszamosolygott rá.

Az azonnali visszaút megszervezése bonyolultabbnak bizonyult, mint ahogy Emma előzőleg képzelte: mint kiderült a repülőre Rómába már csak az eredeti indulási nap előtt egy nappal volt hely. A Rómához legközelebbi város, ahová át tudta volna tenni a jegyét, Velence volt.

– És ha Velencéből vonattal megyek Rómába? – kérdezte Emma, amikor kiderült, hogy nincsen már Velencéből Rómáig hely egy repülőre sem.

– Az is működhet – bólintott az anyja, és már kereste is a vonatok menetrendjét a laptopján. – Mennyi időt hagyjunk az átszállásra, mondjuk három óra elég lesz?

– Szóval most Rómában nem lesz nyitva a kollégium? – Raphaël felnézett az előtte levő laptopból.

– Nem, de valószínűleg találok valami szállást arra az egy hétre, amíg visszamehetek – felelte Emma. Az ünnepek alatt az ügyintézés sem működött, úgyhogy senkinek sem tudott szólni, hogy mégis szüksége lenne a szobájára, ezért a január első napjaiig hátralevő időt kénytelen volt kihúzni valahol. – A tanítás csak január második hetében később kezdődik újra, de addig vannak, akik ott laknak.

– Nézd meg azt a fület – Raphaël valamire rábökött az anyja gépén.

– De hát az legalább egy héttel későbbi vonat, min amire Emmának szüksége van – értetlenkedett az anyja.

– Van egy ötletem – mondta Raphaël. – Szóval, igazából január második feléig, amikor elkezdődik a tanítás, mindegy, hogy Rómában vagy-e, igaz? – kérdezte Emmára pillantva, mire a lány helyeslően bólintott.

– Akkor Emma miért nem marad addig Velencében?

Emma elgondolkozott. Végül is nem hangzott rosszul, elvégre ki tudja, hogy mikor lesz újra lehetősége megnézni Velencét. Ráadásul egy ismeretlen város volt, nem fenyegetett sem annak a veszélye, hogy minden sarok Jasperre emlékezteti, sem annak, hogy összefut Aleckel és magyarázkodnia kell neki, amiért hamarabb visszajött.

– És hogyan találunk szabad szobát? Mostanra már biztos minden tele van az ünnepekkor –az anyja kérdőn nézett Raphaëlre.

– Igazad van – bólintott komolyan Raphaël. – Bárcsak ismernénk valakit, akinek a családja generációk óta szállodák igazgatásával foglalkozik és sok kapcsolata van – a férfi ártatlanul körbenézett.