Emma és Jasper 2 [Jasper Hale fanfiction]

21.- Fehér tengerpart

Emma gyönyörűen, nyugodt arccal feküdt Jasper karjaiban, talán még gyönyörűbben, mint bármikor máskor. Halványszőke haja tökéletes összhangban volt a rajta levő, sötétkék pólóval, amit Jasper előző nap adott neki kölcsön, a fény pedig egy pillanatra megcsillant a hajában levő apró gyöngyön, amit Emma Embrytől kapott és azóta is a hajába fűzve hordott. Olyan gyönyörű volt, hogy amikor Jasper fél perccel ezelőtt a karjaiba vette Emmát, egy hosszú másodpercbe beletelt, amíg rájött, hogy mi nem stimmel: nem hallotta Emmának a szívverését. Szóval most történik meg utoljára – gondolta Jasper és igyekezett nem gondolni arra a lehetőségre, hogy lehet, hogy éppen most veszti el Emmát örökre. Jasper nem így képzelte el ezt a pillanatot, halálsikolyokat várt, borzalmas képsorokat, amikor tehetetlenül kell szemlélnie, ahogy Emma szenved, de nem ez történt. Emma egyszer csak lehunyta a szemét és ha vert volna a szíve, Jasper azt hitte volna, hogy csupán alszik.

– Ez most más, mint a többi átváltozás – a fekete hajú, tengerkék szemű fiú hangja (aki minden bizonnyal Emma nagybátyja, Orion lehetett) mögüle szólt, de Jaspernek meg sem fordult a fejében a gondolat, hogy elfordítsa a tekintetét Emmáról.

– Mi történik vele? – ez Alec hangja volt, szintén valahonnan Jasper közeléből, a fiú felől aggódás, kíváncsiság és féltékenység hullámzott Jasper felé, akit azonban csak a karjaiban heverő Emma érdekelt.

– A határon van – volt valami végzetes Orion hangjában, amitől Jaspert egy másodperc tizennegyed részéig jeges rémület öntötte el, főleg, amikor megérezte a Carlisle felől érkező aggodalmat.

– A határon? – bár Alec hangja tökéletesen nyugodt volt, az érzelmei leginkább egy örvényhez hasonlítottak.

– Élet és halál határán – felelte Orion komoly hangon. – Minden tünde eldöntheti, hogy szeretne-e örökké élni.

Jaspernek kellett néhány hosszú másodperc, hogy megeméssze a hallottakat. Emma nem rég azt mondta, hogy örökké akar élni vele... de mindketten tudták, hogy a lány magától sohasem választotta volna az öröklétet. Most pedig itt volt a lehetősége, hogy ne kelljen így élnie. Jasper nagyot sóhajtott, és miközben igyekezett nem törődni a szobában mindenki felől áradó nyugtalansággal és feszültséggel, megpróbálta Emma arcának minden vonását mélyen az emlékezetébe vésni.

*******

Újra a tengerparton volt, de most nem éjszaka volt, hanem vakító fehérség áradt mindenhonnan. A hullámok barátságosan érték a partot, fehér habokat hoztak magukkal, az ég olyan halványkék volt, hogy a tökéletesen sima, homokos parthoz hasonlóan, már-már fehérbe hajlott. Emma tudta, hogy ki fogja várni, Adam ott is volt, nem messze tőle, mezítláb állt a parton, a víz hullámai éppenhogy elérték a meztelen bokáját. Ugyanaz a szakadt póló és farmernadrág volt rajta most is, mint amikor legutóbb találkoztak, kusza, hirtelenszőke haját néha meglebbentette a szél.

– Szöszi! – Adam Emmára mosolygott, azzal a megfejthetetlen mosolyával, miközben égszínkék szeme élénken csillogott. – Már vártalak ám!

– Szia! – Emma Adamre mosolygott, a tekintete egy pillanatra megakadt a fiú füle mögé tűzött cigarettán.

– Hogy érzed magad? – Adam tekintetében egyszerre komolyság villant, miközben a kezét nyújtotta Emmának, aki mosolyogva figyelte, ahogy az ujjaik összefonódnak, pontosan ugyanúgy, mint ahogy régebben is rengetegszer tették.

– Most már jól – Emma szélesen Adamre mosolygott, aki visszamosolygott rá. – Az utóbbi napok kissé feszültek voltak, de most már tudom, hogy minden rendben lesz.

– Így is van – Adam tekintete odaadóan csillogott. – Hogy van a lábad? – kérdezte aztán valamivel komolyabban.

– Azt hiszem, hogy jól – Emma megvonta a vállát. – Mostanában elég gyorsan gyógyulok.