Emma és Jasper 2 [Jasper Hale fanfiction]

Extra rész - Két szó

Ez a rész az Emma és Jasper első része alatt játszódik, az a jelenet, amikor Jasper márciusban előkeresi a gyűrűt. :)

*******

Két szó. Mindössze ennyi kellett, a két szó a telefonja kijelzőjén: apa beleegyezett és Jasper máris előkereste a gyűrűt, ami a könyvespolc tetején levő doboznak a legalján hevert. Jasper tökéletesen emlékezett a napra, amikor elhozta: nagyjából harminc évvel azután volt, hogy vámpírrá változott, az egyik újszülött ugyanabból a kis faluból származott, mint ő, tőle hallott az anyja haláláról. Másnap Jasper már úton is volt, hogy visszatérjen a házhoz, ahol valaha annyi unalmas órát töltött, ez volt az egyetlen alkalom, amikor ellentmondott Mariának és ekkor is csak azért tette, mert eredetileg neki akarta adni a gyűrűt. Aztán amikor visszatért, valamiért mégsem tette meg, húzta-halasztotta a pillanatot, először csak napokig, majd évekig, egészen addig, amíg meg nem érezte Peter érzelmeit Charlotte iránt és meg nem érette, hogy mi is igazából a szerelem.

Most pedig itt volt, a sápadt kezében tartott sárgaréz gyűrűbe apró, bronzragyogású felirattal a Whitlock név volt belegravírozva. A következő pillanatban Jasper a nadrágzsebébe süllyesztette a gyűrűt, miközben egy letörölhetetlen, széles mosoly ült ki az arcára. Aztán egy újabb pittyenés, de még ez sem tudta Jasper kedvét szegni, amikor meglátta az újabb üzenetet, amit Emma írt neki: Csak délután öttől érek rá.

Jasper kinézett az ablakon, a fák tökéletesen körbe ölelték a szobáját ezen az esti órán, a tükörképe mosolyogva nézett vissza rá, miközben fél kézzel a hajába túrt, és a felismeréstől, hogy ennek a mozdulatnak Emma az oka újra, még szélesebben mosolyognia kellett. Rendkívül örülök – írta Jasper sebesen a telefonba, aztán ugyanolyan gyorsan ki is törölte: most már senki sem fogalmazott volna így, senki, aki Emmával egykorú. Nagyszerű, akkor... – nem, ez sem lesz jó, Jasper a szükségesnél kissé erősebben nyomott rá a törlés gombra, mielőtt egy újabb választ írt volna, hogy aztán ismét kitörölje. Rendben, akkor ötre érted megyek – még úgy húsz próbálkozás után, tíz perccel később ezt küldte el végül.

Jasper újra elővette a gyűrűt, a sárgaréz hasonló árnyalatú volt, mint Emma öngyújtója, egy ember talán azt is mondhatta volna, hogy ugyanolyan, de Jasper látta a különbséget. Óvatosan az inge szélébe törölte a gyűrűt, hogy a rajta levő porszemek eltűnjenek róla, aztán újra a zsebébe süllyesztette. Nem, ez mégiscsak túlzás – gondolta. – Hiszen ez még csak egy randevú lesz, az apja nem abba egyezett bele, hogy összeházasodjunk. Egy újabb pittyenés és Jasper nem tudott nem újra elmosolyodni, amikor a kijelzőn megjelent egy mosolygós fej. Ez is olyan volt, amit azok közül, akiknek Jaspernek meg volt a száma, csak Emma csinált, mindenki más inkább szavakban kommunikált.

Jasper még akkor is mosolygott, amikor zsebében a gyűrűvel kisétált a nappaliba, ahol Carlisle épp a Berlini Nemzeti Múzeummal telefonált. Miközben Esme, Rosalie és Emmett a nappali különböző pontjairól hallgatták a beszélgetést, Rosaliet Emmett védelmezőn átölelte és a gondolat hatására, hogy ha a randevú jól alakul, akkor nemsokára ő is megteheti majd ezt Emmával, Jasper szélesen elmosolyodott.

– Nagyszerű. Köszönöm! – Carlisle letette a telefont, majd az élénken figyelő Rosaliera nézett. – Egy hetet mondtak.

Bár Rosalie csak kifejezéstelen arccal biccentett, a lányból nagy fokú öröm sugárzott Jasper felé, igaz nem olyan nagy, mint amilyet a fiú magától érzett.

– Jó hír? – Esme érdeklődve fordult Jasper felé, aki csak most vette észre, hogy még mindig mosolyog.

– Emmával holnap randizni fogunk – Jasper érezte, hogy milyen idegenül hangzik a szájából a „randizni" szó, de most még ez sem tudta a kedvét szegni.