Emma és Jasper 2 [Jasper Hale fanfiction]

24.- Öt szál cigaretta

Jasper Hale abban a pillanatban, amikor hátat fordított a háznak, ahol látta meghalni Emmát, tudta, hogy a létezésének a hátralevő részét a lehető legnagyobb fájdalomban fogja tölteni. Tavaly tavasszal balgán azt hitte, hogy az a büntetése az elvett emberéletek miatt, hogy alighogy megtalálja a lányt, akit szeret, az máris meghal. De ez, hogy alig egy hónappal azután, hogy véget vetett az önzésének és elengedte Emmát, már a lány halálsikolyait kellett hallania, aztán pedig a dermesztő, végtelen csendet, ahogy nem ver a többet a szíve – ez még méltóbb büntetésnek tűnt.

Egy másodperc tizenötöd részéig látni vélte, ahogy visszatükröződik a sötét tekintete a földig érő ablaküvegen, aztán újra a határtalan tengerre irányította a figyelmét. Azért választotta ezt a hotelt, hogy állandóan hallja a hullámok morajlását, a hangot, amit Emma annyira szeretett. A lány arcának a képe minden igyekezete ellenére is beúszott az elméjébe, és most éppen nem küzdött ellene. Emma, amikor először ránézett és még nem tudhatta, hogyan fogja egy szörny tönkre tenni a túl rövid életét, Emma, miután először megcsókolta az házuk tetején, Emma ahogy nem tudja abbahagynia a mosolygást, amikor belépnek a Musée d'Orsaybe, Emma ahogy csak sikít és sikít, aztán pedig eltűnik a jövője, mintha soha nem is létezett volna. A gondolattól kissé megremegett a kezében tartott cigaretta. Talán ezért halt meg – gondolta. – Mert nem tudtam végleg leszámolni az önzésemmel és teljesen elhagyni, muszáj volt elhoznom magammal belőle egy kis darabot.

Most már semmi sem számított igazán. San Palermo utcái napközben élettel teltek meg, ő pedig csak állt itt az ablaknál, és várta, hogy végre véget érjen a világ örök forgása. Csak akkor vadászott, ha már teljesen kibírhatatlanná vált a torkában levő, égető érzés, különben hagyta, hogy a fájdalom néma kísérője legyen a végtelen mozdulatlanságában. Egyszerre kopogás hallatszódott az ajtó felől, mire lehunyta a szemét: a legkevésbé sem volt kedve egy részeg, eltévedt turistához.

– Jasper tudjuk, hogy itt vagy – Rosalie hangja volt, tiszta és komoly. – Engedj be, beszélnünk kell.

Jasper nem felelt, csak nagyot sóhajtott -ostoba emberi szokás, amit az Emmával töltött túl rövid idő alatt szokott meg- és kinyitotta a szemét.

– Haver, tényleg fontos lenne – Emmett hangja volt, persze hogy az övé, ahol Rosalie volt, ott volt Emmett is. – Napok óta keresünk téged.

– Talán nem akartam, hogy megtaláljanak – Jasper hangja halk volt és rekedtes, már hónapok óta nem szólalt meg. Mit is mondhatott volna, ha a létezés már régen elvesztette az értelmét, amit eddig kizárólag Emma adott neki?

– Na jó, ebből elég volt, ha nem nyitod ki, betöröm az ajtót – Jasper érezte a Rosalieból áradó türelmetlenséget, úgyhogy tudta, hogy a lány komolyan gondolja, amit mondott. Mégis, húsz másodpercnek kellett eltelnie, mire képes volt megmozdulni.

– Minek jöttetek ide? – ez nem kérdés volt Jaspertől inkább tény, hogy senkit sem akar látni. Azonban Rosalie és Emmett besétált a szobába.

– Tévedtünk – Rosalie hangja komoly volt, ahogy a szemébe nézett. – Borzasztó nagyot tévedtünk, Emma nem halt meg.

Végre eljött a túlvilág – ez volt Jasper első gondolata, ahogy meghallotta Rosaliet szavait és érezte, hogy az ajka apró, szomorkás mosolyba rándul.

– Jasper, hallasz? Emma nem halt meg – a túlvilági Rosalie jelenése egyre türelmetlenebbé vált. – Él és még a te borzasztó döntésed után is beleegyezett, hogy beszél veled.

A túlvilági Rosalie egy pillanatra elhallgatott, majd tanácstalanul a túlvilági Emmett felé fordult.

– Valamiféle sokkba kerülhetett?