Emma és Jasper 2 [Jasper Hale fanfiction]

26.- Fizikadolgozat

Emma a szünet utáni első hétfő reggelén épp a lépcső tetején állt, a táskája a félvállán lógott, jobbkezében pedig a fizikajegyzeteit szorongatta, amikor csengettek. Aki csengetett, annak ideje sem volt bármit is mondania, mert amint az apja kinyitotta az ajtót, azonnal megszólalt.

– Nézd, fiam, én is voltam tinédzser és bár nem vagyok büszke rá, de egy-két lányt én is megríkattam. De hogy az után, amit a lányommal műveltél, be nem teszed többet a lábad ebbe a házba, az biztos! – bár az apja nyugodtan beszélt, a hangja mégis tele volt valamiféle megingathatatlansággal, amiről Emma úgy gondolta, hogy csak egy szülőhöz tartozhat.

Az apja szavait hallva Emma nagyot sóhajtott: tehát Jasper állt az ajtóban, ki más is lehetett volna, főleg a szünet utáni első nap reggel. Aztán eszébe jutott az előző éjszaka, hogy annak ellenére, hogy nem akarta bántani, mit kellett miatta átélnie a fiúnak, és tudta, hogy beszélnie kell vele. Emma egy újabbat sóhajtott, aztán már az előszobában is állt, az apja félig eltakarta előle az ajtóban álló Jaspert. A fiú szürke kabátot, sötétkék pulóvert, fekete nadrágot és bűnbánó tekintetet viselt.

– Minden rendben apa, pár napja megbeszéltük a dolgokat – Emma próbált meggyőzően az apjára nézni.

– Ugye tudod, hogy szóba sem kell állnod vele, ha nem szeretnél? – az apja komolyan a szemébe nézett és még mindig nem moccant az eredeti helyéről.

– Tudom, – Emma megvonta a vállát. – de abban maradtunk, hogy barátok leszünk.

Az apja egy óriásit sóhajtott, mint aki most jön rá, hogy bármennyire is nem ért egyet valakinek a döntésével, ő csak passzív szemlélő lehet, ha újfent balul sülnek el a dolgok.

– Mintha egy az egyben Celestet látnám, neki is mindig rengeteg barátja volt – szólalt meg végül az apja egy büszke mosollyal. – Várj, itt ne hagyd a dzsekidet, még meg fogsz fázni!

Emma már indult volna, amikor az apja utána szólt és a seattlei adományboltban vásárolt fekete farmerdzsekit nyújtotta felé. Emma rutinosan átdobta azon a kezén, amelyikben a jegyzetei voltak, aztán kilépett a házból.

Furcsa volt Jasper kocsiját újra meglátni, ugyanott állt ott, az utca másik felén, ahol tavaly is, mintha a fiú sosem ment volna el. Emma hagyta, hogy Jasper kinyissa neki az ajtót, aztán beült a kocsiba és miután ledobta a dzsekit a földre, szinte azonnal letekerte az ablakot. A veszélyérzet kis szirénája azonnal megjelent és Jasper illata sokkal erősebben érződött ebben a zárt térben, mint ahogy emlékezett rá, úgyhogy képtelen lett volna ebben utazni az iskoláig. Amit régebben édesnek és fásnak érzett, az most olyan volt, mint az égetett cukor, az avar a fenyőerdők alján és a mézeskalácsfűszerek.

– Úgy érzem, az apád nem kedvel különösebben – jegyzete meg Jasper, miután beindította a kocsit. – Mondjuk, a legkevésbé sem hibáztatom érte, valószínűleg én sokkal rosszabbul reagáltam volna a helyében.

–Igen, ő... – Emma felnézett az ölében levő fizikajegyzetekből, amiknek a sarkát megremegtette az ablakon beáramló menetszél. – Ha azt éppen nem álmodtam, nyápic bájgúnárnak nevezett téged.

– Ennél sokkal durvábbat is megérdemelnék – Jasper kicsit felnevetett, majd rögtön Emma felé fordult. – Mit jelent az, hogy ha azt éppen nem álmodtad?

– Öhm... – Emma zavartan az ujja köré csavart egy hosszabb tincset. – Szeptemberben nem igazán voltam a helyzet magaslatán – mondta végül, de az arcán megjelenhetett valamiféle fájdalom, mert a fiú azonnal bűnbánóan nézett rá.

– Emma, én úgy sajnálom – Jasper a hajába túrt, aranyszínű tincsei egy pillanatra egy oroszlán sörényére hasonlítottak. – Amúgy vigyázz, a dzsekiden taposol.