Emma és Jasper 2 [Jasper Hale fanfiction]

1.- A bőrdzseki átka

A bőrdzseki tehetett az egészről. Emma az épp csak a hirtelen felhangzó nevetés hatására pillantott fel a telefonjából, amikor megakadt a szeme Jasper Halen. A fiú Alice, Edward és Bella társaságában ácsorgott a parkoló másik végében, vállig érő szőke haját esőcseppek pettyezték és hátravetett fejjel, csillogó szemmel nevetett. Emma más esetben azonnal visszafordította volna a tekintetét a telefonjára, amin épp egy Alectól kapott emailt olvasott, azonban most egy hosszú másodpercig valamiért mégis képtelen volt elnézni. Jasper természetesen azonnal észrevette, hogy nézi és felé fordulva egy ragyogó mosolyt villantott, mire Emma azonnal visszafordította a tekintetét a szövegre. A bőrdzseki tehetett róla – döntötte el, ami -bár utálta bevallani magának- igencsak jól állt a fiúnak.

– Mehetünk? – Gwen állt meg előtte, mire Emma azonnal lezárta a telefonját: az utóbbi pár másodpercben úgysem fogott már fel semmit abból, amit olvasott.

– Persze – bólintott Emma, aztán úgy tette meg az utat Gwen kocsijáig, hogy tüntetőleg nem nézett a parkoló végében álldogáló csoportra. Már egészen jó volt ebben, az utóbbi három hétben bőven lett gyakorlata. Gwen indított és (ahogy minden nap, amikor elhagyták az iskolát, úgy most is) Emma alig tudta megállni, hogy ne sóhajtson fel, amikor a vámpírok közelét elhagyva végre elhallgatott a fejében a veszélyérzet apró szirénája.

Mint szinte minden nap, amióta a Cullenek újra felbukkantak, úgy most is a rezervátum felé tartottak. Pár hete Leah és Gwen kibékültek, sőt Gwen még az egész farkasos dolgot is jól fogadta. Úgyhogy most újra majdnem olyan volt, mint a tavaszi szünet előtt, amikor csak tehették, újfent Leah apró szobájában tanultak a közelgő érettségire. Persze, teljesen olyan mégsem volt: Seth azóta átváltozott, Gwen pedig tudott a farkasokról. Ezen felül Embrynek és Leahnek sok idejét az kötötte le, hogy a határ mentén járőrözzenek, de Emma szerint Gwent mintha még ez sem zavarta volna, a lány ugyanúgy szeretett a rezervátumban időt tölteni, ahogy Emma, úgyhogy mindannyian valószínűnek tartották, hogy ennek is a bevésődéhez lehet valamilyen köze.

A másik dolog, ami nem volt olyan, az Alec volt. A fiú mintha csak az addigi hallgatásáért akarta volna kárpótolni, hosszú leveleket írt Emmának a helyekről, ahol addig járt, amikben az évszázadok művészete és történelme szédítő gyorsasággal keveredett egymással, úgyhogy, amikor Emma ezeket olvasta, szinte ott érezte magát vele. Viszont a márciusi péntek délután után Alec többször nem hívta fel, és bár Emma nem kérdezett rá egyszer sem, a fiú egyik emailjben talált félsor alapján ezt feltételezte, hogy Alec valamiért nem tartotta volna biztonságosnak. Emma pedig visszatért a képek küldéséhez, amik számára meglehetősen egyhangú apró pillanatok voltak, a nagyszerű áfonyás muffin, amit Emily csinált, a haja, miután Leah befonta, vagy az egyre növekvő origami-állatfarm az íróasztalon, Alec mégsem írta sohasem, hogy unalmasnak találná a képeket.

Emellett Emma az ideje egy részében kénytelen volt különböző orvosi vizsgálatoknak alávetni magát, Carlisle szó szerint tetőtől talpig kivizsgálta, és bár a férfi igyekezett mindig nyugodtnak látszani, Emma nem tudta nem észrevenni rajta, hogy minden eredménytelen teszt után egyre feszültebbé válik. Á, igen a vizsgálatok eredményei: mind egy tökéletesen egészséges ember leletei voltak, még csak vitaminhiánya sem volt. Az egyetlen, amit meg tudtak állapítani az az volt, hogy már nem nőtt tovább és a három hét alatt a súlya is változatlan maradt, valamint az, hogy bár ő nem érezte hidegnek Carlisle bőrét, a férfi szerint az ő hőmérséklete ugyanolyan volt, mint bármelyik emberé. Ezen felül Carlislenak új ötletei voltak Emma képességének a fejlesztésére, először Emma azt tanulta meg, hogyan tud egyszerre két dolgot is irányítani, aztán pedig fokozatosan egyre többel gyakorolt, pár napja már egy kisebb kártyavárat is tudott készíteni.