Emma és Jasper 2 [Jasper Hale fanfiction]

22.- Nem az utolsó találkozások

Olyan volt, mint újra megszületni. Emma teljesen biztos volt benne, hogy még soha életében nem látott olyan gyönyörűt, mint az az aranyló szempár, amit először rápillantott, miután kinyitotta a szemét. A szempár a pupillánál kissé világosabb színű volt és az írisze felé egyre sötétebbé vált. És az apró, sötét színű, ónixként szikrázó vonalak, amik valahogy még hibátlanabbá tették az összképet, nem is beszélve a mélyméz színű többi apró vonalról, amik földöntúlin ragyogtak. Igen, Emma nem is értette, hogyan keverhette össze valamikor régen bárkiével is ezt a szempárt.

– Jasper – Emma hangja idegenül csengett, valahogy tisztábban és egy árnyalatnyival magasabban, mint amihez szokva volt.

– Itt vagyok – Jasper rámosolygott, azzal a ragyogó, igazi mosolyával, amitől Emma szíve most is kihagyott egy ütemet, miközben pontosabban érezte, ahogy a fiú keze lágyan végig simít az arcán, mint addig bármikor. – Hogy érzed magad? – Jasper hangjába aggodalom vegyült.

– Jól – suttogta Emma az idegen hangján. Hogyan máshogyan is érezhette volna magát, amikor Jasper szemeibe nézhetett bele? Igen, Jasper arcánál soha nem látott még tökéletesebbet, az aranyló szempár mintha hipnotizálta volna, a fiú márvány simaságú, tökéletes arcéleiről és sötéten aranyló fürtjeiről nem is beszélve, amikben mintha apró lángok táncoltak volna, amikor rájuk vetült a fény. És az illata, amit most erősebben érzett, mint addig bármikor... Emma örökre képes lett volna az égetett cukor, szegfűszeg, fahéj, szerecsendió, kardamon, puha fenyőavar, és a napsütötte whisky felhőjében maradni.

– Mi történt? – Emma alig gondolt arra, hogy végig simítson a Jasper állkapcsán levő, halvány hegen, az ujjai máris végig járták a sima sebhely ívét.

– Semmiség – Jasper kissé megvonta a vállát, aranyló fürtjei alig észrevehetően megmozdultak, a fény pedig különlegesen tört meg rajtuk egy másodperc tizenhatod részéig és bár régebben Emma elhitte volna, amit Jasper mondott, most mégis kihallotta a fiú hangjából a bizonytalanságot.

– Vagány – suttogta Emma, miközben újra végigsimított az ujjával a vékony hegen, mire Jasper szélesen rámosolygott. A következő pillanatban a keze már Jasper arcán volt és olyan óvatosan simított végig rajta, ahogyan csak tudott: hiába tette a teste pontosan azt, amit szeretett volna, félt, hogy esetleg kárt tenne Jasperben.

– Fel szeretnél ülni? – Jasper még mindig mosolygott, Emma pedig egy aprót bólintott: bár nem tudott elképzelni egy jobb helyet sem Jasper karjainál, érdekelte, hogy milyen lett a világ többi része. Jasper már épp nyúlt volna, hogy segítsen neki felülni, amikor Emma meglepődve vette észre, hogy már biztosan ült a fiú mellett a kanapén. Jasper csodálkozva ránézett, Emma pedig szélesen a fiúra mosolygott: úgy tűnt, hogy most ugyanolyan gyorsak, ha nem gyorsabb Jaspernél.

– Ezt még szoknom kell – Jasper büszkén Emmára mosolygott.

– Mindannyiunknak szoknunk kell – ez Orion hangja volt és Emma csak most vette észre a sarokban ácsorgó nagybátyát, aki lazán a könyvespolcnak dőlt. – Szép kis társaságot gyűjtöttél össze, mind odalent várják, hogy láthassanak – Orion ellökte magát a polctól és a következő pillanatban már Emma előtt állt, aki most minden mozdulatát pontosan tudta követni, nem úgy, mint az első átváltozása után. Emmának csak egy másodperc tizenötöd részébe telt, hogy rájöjjön, hogy Orion kikre gondol: Embry, ahogyan türelmetlenül toporog, Carlisle kézmosó szappanja, Esme szegfűillatú blúza, Rosalie parfümje, akit szorosan Emmett ölel át, Alice, és... Emma meglepetten összeráncolta a szemöldökét, ahogy meghallotta Alec drága karórájának a tikktakkolását. Nem értette, hogy Alec hogyan kerülhetett ide.