Emma és Jasper 2 [Jasper Hale fanfiction]

11.- Hívatlan látogató

– Semmit sem változtattál meg – jegyezte meg Emma, miközben az ablakpárkányon ülve kifújta a füstöt. A kezében ugyanaz a kör alakú, üveg hamutartó volt, mint tavaly ilyenkor, Jasper pedig szorosan mellette állt, és az arany tekintetével őt figyelte. Nem rég jött fel a nap, ők pedig az egész éjszakát beszélgetéssel és csókolózással töltötték, és Emma a legkevésbé sem bánta volna, ha az egész örökkévaló idejére ebben a szobában maradnak.

– Úgy akartam hagyni, mint amikor megismertük egymást – mosolyodott el kissé Jasper, mire Emma halványan visszamosolygott rá. Aztán Emma észrevette, hogy Jasper a nyakán levő heget figyeli.

– Ha szeretnéd, elmondom – felelte csendesen Emma.

– Nem – Jasper határozottan megrázta a fejét. – Inkább nem szeretném tudni, hogy miket csináltál ezzel a fiúval.

Ezt hallva Emma akartalanul is kissé felhorkant: azon kívül, hogy Aleckal egyszer megcsókolták egymást, az idő legnagyobb részében főleg kézen fogva sétáltak vagy múzeumokba jártak, esetleg fotóztak.

– A legkevésbé sem ítéllek el, bármi is történt – Jasper komolyan mondta ki a szavakat, és Emma egyszerre rájött, hogy a fiú félreértelmezte a reakcióját: azt hitte, hogy megsértette.

– Nem erről... – Emma inkább elharapta a mondatot, amikor meglátta Jasper tekintetét. – Azt hiszem, hogy bűntudatom van miatta – Emma hangja halk volt, miközben lehajtotta a fejét.

– Nincs okod rá – Jasper kissé rámosolygott. – Én hagytalak itt. Arról nem is beszélve, hogy megmentette az életedet.

Ezt meghallva Emma felemelte a fejét és kissé Jasperre mosolygott, aki azonban hirtelen teljesen elfehéredett.

– Mi az? – Emma érezte, ahogy a hangjába aggódás költözik.

– Amikor azt mondtad, hogy valamilyen belső elhatározástól függ... – Jasper olyan halkan mondta a szavakat, hogy Emma alig hallotta. – Emma, te... – Jasper arca még egy árnyalattal fehérebb lett, Emma pedig bűntudatosan lehajtotta a fejét és egyszerre nagyon fontosnak érezte, hogy minél alaposabban elnyomja a kezében tartott cigarettát.

– Te jó ég – Jasper még mindig suttogott. – Egész létezésem legeslegeslegeslegeslegnagyobb hibája.

A következő pillanatban Jasper szorosan magához ölelte Emmát, a karjai olyan óvón fonódtak köré, mintha abban akarna megbizonyosodni, hogy a lány még mindig ott van vele.

– Elmondhatatlanul sajnálom – Jasper Emma fülébe súgta a szavakat, Emma pedig egy nagyon aprót bólintott. Aztán sokára Jasper kissé hátrább húzódott és nagyon óvatosan a kezébe vette Emma arcát és egyenesen a szemébe nézett, mielőtt aggódással teli hangon megszólalt volna. – Emma, ugye most...? – Jasper egy nagyot nyelt, képtelennek tűnt befejezni a kérdést.

– Nem – Emma megpróbált a fiúra mosolyogni, de nem volt benne biztos, hogy mennyire sikerült.

– Sohasem akartam, hogy ez legyen – Jasper aranyló tekintete tele volt bűntudattal, miközben a hüvelykujjával óvatosan végigsimított Emma arcán. – Azt hittem, hogy megvédelek, erre te majdnem... – Jasper egy másodpercre szorosan lehunyta a szemét.

– De miért? – Jasper értetlenül nézett Emmára. – Az elsőt túlélted.

– Akkor nem tudtam, hogy mi történik – Emma kissé elhúzta a száját és hagyta, hogy az ölében heverő hamutartó a könyvespolc szélére repüljön, az ablak pedig szinte magától bezáródjon. – Nem tudtam a lehetőségeimet – mondta aztán halkan Emma és újfent lesütötte a szemét. Jasper leeresztette a kezét és óvatosan összefonta az ujjait Emmáéival.