Emma és Jasper 2 [Jasper Hale fanfiction]

20.- Nem az utolsó találkozás

Emma úgy érezte, hogy az utolsó hetekben értette meg igazán Rómát. Aleckal az edzéseket hallgatólagosan minimálisra csökkentették, a fiú csak annyit tartott neki, hogy megmaradjon az állóképessége. Egyébként, amikor csak tehették, az óváros szűk, nyirkos utcáin bolyongtak, amiket alig tudott megszelídíteni a közvilágítás, miközben az útjaikon fel-feltűnő apácák messziről elkerülték őket. Állandóan szorosan egymás mellett sétáltak, néha egymás kezét fogták, így járták újra végig esténként a Colosseumot, a Forum Romanumot, a Capitoliumot, a Trevi-kutat, a Galleria Borghesét, az Angyalvárat, a Vatikáni Múzeumot, a Pantheont, Keats sírját, Pasquino szobrát és a különleges Szent Kelemen-bazilikát, ahol három különböző templomot építettek egymásra és hiába járt már ezeken a helyeken Emma, most mind új és új jelentéssel bővült a számára. Az antik romokat barokk templomok és reneszánsz épületek váltották, a levegő tele volt történelemmel és művészettel, így hát illő volt, hogy Emma minden hajnalban a Pantheon mögötti Café Eustachianoban, Róma legrégebbi kávézójában itta az első eszpresszóját. Alec szinte fürdőzött a macskaköves terek tompa fényű lámpáiban, Emma pedig egy egész sorozatnyi fényképet készített róla, ahogy a Piazza del Popolon, a Piazza Navonán, a Szent Péter Székesegyház előtt vagy a Spanyollépcső tetején áll. Néhányat Alec elkért, néhányat a fiú is csinált róla, apró szuvenírek egy olyan jövőre, amire még egyikőjük sem mert gondolni. A levegő tele volt búcsúzással, ők mégis, a vég teljes tudatában szinte minden idejüket együtt töltötték, és Alec mindig pont akkor tett valami magabiztos vagy nemtörődöm dolgot, amikor a lányban előkúszott a kísértés, hogy mégis vele maradjon.

Aztán persze eljött az a nap is, amire egyikőjük sem vágyott, sötét felhők borították az eget, ahogy Emma még utoljára végignézett az apró szobán, hogy biztosan nem hagyott-e ott valamit. Utoljára még elbúcsúzott Sashától és Danieltől – a lány végül a következő félévben is Rómában maradt és az volt a tervük a fiúval, hogy szeptembertől Sasha New Yorkba fog jelentkezni, Daniel pedig csereprogram keretében kimegy vele.

– Hé, Emma! – Sasha kiáltott neki miután elbúcsúztak és Emma a bőröndjével a kezében már megtett pár métert. Emma visszafordult, majd mosolyogva elkapta a felé dobott almát.

Alec a kollégium épülete előtt várt rá, és segített berakni a bőröndjét a kocsiba. Emmát először meglepte, amikor a fiú felajánlotta, hogy kikíséri a reptérre. Amikor ezt szóvá tette neki, Alec olyan hitetlenkedő tekintettel nézett vissza rá, ahogyan csak azok tudnak, akik gyakorlottak a búcsúzásban, amitől Emma mélyen elszégyellte volna magát, ha a következő pillanatban a fiú nem fogja meg bátorítólag a kezét. Miután Emma becsekkolt, Alec azonnal megjelent, és a gép indulásáig hátralevő időt egymás mellett ülve töltötték, Emma feje a fiú vállán nyugodott, miközben Alec ujjai a kézfejére apró mintákat rajzoltak. Amikor pedig eljött a búcsúzás pillanata, Emma olyan erősen ölelte magához a fiút, amennyire csak tudta.

– Le fogod késni a gépedet – Alec egyik keze a hátán volt, a másikkal a haját simogatta.

– Nem akarok hazamenni – motyogta Emma nyűgösen Alec vállába, mire a fiú egy pillanatra még erősebben magához ölelte.

– Ne mondj ilyet, mert elrabollak – Alec hangjából nem lehetett eldönteni, hogy viccel-e, és Emma ebben a pillanatban nem biztos, hogy bánta volna, ha nem.

– Hé, – Alec elhúzódott Emmától, és az állánál fogva kicsit felemelte a fejét, hogy a szemébe tudjon nézni – ha van bármi jó az öröklétben, akkor az az, hogy nincs igazából utolsó találkozás.

Ezt hallva Emma aprót bólintott, miközben nagyon kellett igyekeznie, hogy nehogy elsírja magát. Alec szomorkásan elmosolyodott és még utoljára magához húzta, hogy egy hosszú csókot adjon a homlokára. Aztán Emma megfordult, hogy a kapuhoz sétáljon és amikor egy pillanatra visszanézett, a fiú már nem volt sehol.