Bízz bennem/ Bakugo x oc

55.Fejezet_Levegő

-Akkor holnap megyünk haza, ugye? - kérdeztem, hogy megbizonyosodjak a megbeszélt döntéseinkről. Katsuki némát játszva bólintott, és bújtatta el a tekintetét a könyve lapjai közé. Legalábbis azt akarta, hogy azt higyjem, valójában nem kellett sok erőfeszítést fektessek abba, hogy kiszúrjam a tüzes, szúrós, de egyben gyönyörű vörös tekintetének a valódi célpontját, ami nem más volt, mint a két fehér, csillagos hajcsat, ami a fejem két oldalán díszítette a hajam. Pontosítok: a csodás hajam.

A riasztós eseten végül senki sem rágódott (csak jómagam), Aizawa-sensei kijelentette, hogy egy gyakorlat volt, és a diákok megkönnyebbülten zabálták be ezt a választ. Mint a kutya a pórázon eset.

-Valamin agyalsz - törte meg a csendet a szőkeség, és felpillantott a könyvéből. Azta, Katsuki, nagy felfedezés

-És vajon min agyalhatok? - néztem rá összeszűkült szemekkel, amit ő is viszonzott egy morgás kíséretében.

-Nem tetszik a viselkedésed! - fújd fel magad!

Egy mély levegőt vettem, hogy könnyítsek a gondolataimon, és kitisztítsam az elmém, viszont olyan nehezen jutott el az oxigén a szervembe, hogy egy pillanatig a két tüdőm összeragadásának elmélete is átfutott az agyamon. Nem akartam goromba lenni, viszont az elmúlt néhány nap történései belepték az elmémet szürke köddel. Egyszerűen annyira lekötött a gondolkodás, hogy már egy kis kizökkentés is felidegesített. Elmondjam Katsukinak? Bár ő okos, és jó megfigyelő, biztos ő is észrevette volna, hogy valami bűzlik a riasztóval kapcsolatban.

-Rossz érzésem volt a riasztóval. Ennyi - sóhajtottam, és a mellkasomhoz húztam a térdeimet, valami vígaszt és támogatást keresve bennük.

-Már megmondták, hogy egy nem bejelentett gyakorlat volt. Ne lepődj meg, ha a tanárok fel akarnak mérni minket ilyen szituációkban. - kijavítalak: a tanárok kevés azon része, amely nem ment arra a "bevetésre".

-Lehet, hogy túlgondolom - adtam meg magam, és kihúztam az ágyam alól a gitáromat, hiszen valamin le kell vezessem a stresszt, nemde?

-Istenem, ha megint elkezded, szétrúgom a segged! - nyögött fel bosszúsan.

Nem válaszoltam, csak eszméletlenül pengettem meg a nyúzott húrokat, monoton mozdulatokkal, mintha valami előre beprogramozott robot lennék.

Kezd minden szétesni körülöttem. A kirakós darabkái kiestek a helyükről. A teóriáim számára felépített menedék alatt megimbolygott a talaj, kisebb földrengés rázta meg, és most mindent törmelék borít. Még nem tudom, hogyan kéne leírnom. Azt hittem, hogy lassan megoldódik minden.

Ki az a lány? Egy pengetés. Miért álmodtam vele? Két pengetés. Három. Miért csak nekem fura a mai "gyakorlat"? Szünet. A hajcsat, olyan volt a lánynak. Még egy pengetés. Miért van ez a hangszer a kezemben? Egy erőteljesebb pengetés. Elfelejtem Ront. Nem kell nekem Ron. Nem az én hibám. Nem az én hibám. Nem. Nem az én hibám. Nem az én hibám. Nem az én hibám!

-Hé.. - zökkentett ki a szőkeség a elmém örvényéből, és kitisztult a látásom. Elszakadt az egyik húr.

A testem akaratlanul is beleremegett a látványba, mintha valami olyasminek lettem volna szemtanúja, amit nem akartam látni.

-Jól vagyok! - ziháltam, amint kitágult szemekkel meredtem az ölemben tartogatott hangszerre, mielőtt ezt eldobtam volna magamtól.

Nem tudom, hogy mi üthetett belém, olyan érzés volna, mintha valami sugallni akart volna valamit. Lassan kezdek megőrülni? Rémülten néztem a gitárra, akárcsak egy átkozott tárgyra, ami karcolás nélkül megúszta az ütközést.