Csak Rád Vártam!

36. Fejezet

Élettelenül ejtettem testem mellé a kezemet,amelyben a telefont tartottam. Ami ujra csörögni kezdett, de megint nem az a név villogott amire számitottam, igy Vöröske hivását hangpóstára irányitottam. Nem akarok vele most beszélni.
Min Ah elhagyott! Ő is! Akkor mi maradt nekem?
Égett a szemem a nem létező könnyeim miatt. Hányinger kerülgetett, levegőt pedig nem nagyon kaptam, a torkomban lévő hatalmas gombóc miatt. Reszketni kezdtem, és a fülem is sipolt.
Szükségem lenne a gyógyszereimre, mert pánik rohamom lesz megint.
Hirtelen felnéztem s jó páran engem néznek, igy oldara fordultam,hátha eltudok tünni, a kiváncsi szemek elöl. Ebben viszont szerencsém van,mivel a sarkon álltam meg s ha oldalra néztem, ott egy sikátor van.
A fal mentén becsúsztam a sötétségbe,mert nem voltam biztos, a lábam elbirná most a súlyomat.
Ott lecsúsztam, a térdeimet felhúztam, a karjaimat rátettem, homlokomat pedig rá döntöttem.
A bűz ami itt terjeng, nem nagyon segít a megnyugvásomban, ezért kénytelen vagyok kortyogban venni a levegőt. De még jobban felfordul a gyomrom és már érzem a maró epét, a torkomban, a gombóc mellett.
Szuper!
Megfulladok és bele dőlők a saját hányásomban. Kell ennél tisztább halál?
Valószínűleg senki nem fog keresni.
Park-ot már nem érdeklem és etykeként mutatkozik be,apát csak a zene élteti s el kell telni pár hétnek, hogy rájöjjön meghaltam.
YoonGi- ék szintén hamar elfelejtenek, hisz ott van nekik az A.R.M.Y-k,az idolság.
A mint lesz házuk, rám, már nem is emlékeznek.
Ez pedig iszonyuan fáj! Nem akarom ,hogy elfelejtsenek!
Ujra egyedül maradtam mint a kisújjam.
Kire számithatok? Ki az aki mellettem marad,elviselve az összes hobordomat? Ki az? Vagy kik azok?
Mintha Isten válaszolna a kérdéseimre, JungKook hangja csendült fel a markomban.
Fejemet nem emelve fel,vettem pár mély lélegzetet a számon,hogy rendesen tudjak beszélni, majd meg sem nézve ki az,fogadtam a hívást.
-Halo?
-Hol a fészekben vagy? YoonGi hyung hatszor kapott agyvérzést, négyszer kapott szívrohamot és négyezer a vérnyomása! - replikázott a telefonban HoSeok. -Pedig Hyung egy nagyon nyugott ember. -tette hozzá.
A nem létező könnyek ujra égetni kezdték a szemem.
-HoSeok. -leheltem.
-Miért rohantál el? Miért nem fogadod hyung hivásait? - kérdezte türelmetlenül.
-Nem akarok senkivel sem beszélni. -nyeltem egy nagyot.
-De...- indulatosan közbe vágtam.
-Hallotad ami történt? - emeltem fej a fejem.
-Hyung nem mondott semmit. Illetve csak annyit, hogy majd te elmondod, ha készen állsz rá. -megráztam a fejem. YoonGi, te...!
Nyöszörögve túrtam bele a hajamba.
Elmondjam nekik?
De mi lesz ha haza rohannak?
-Elmondod? -kérdezte óvatossan.
Nagy soká válaszoltam neki. -Még nem lehet. Majd ha visszajöttök.- mondtam végül.
-Oh. - csalodott volt, én meg a legnagyobb görény a világon.
-Beszélj YoonGi- val kérlek mert megörül.
-Ne haragudj, hogy nem mondom el,de ez nem olyan,ami telefon téma. -szabadkoztam. HoSeok felsóhajtott. -Nem haragszom Noona,megértem. - hátra döntöttem a fejem, szemeimet pedig becsuktam.
Elfáradtam, mint fizikailag,mint lelkileg.
-Beszélj vele,igérd meg. Soha nem láttam még így tajtékzani. - Nem hittem el,Répacukor igy viselkedne.
-Azt megmondod hol vagy? - probált szóra birni. Hogy aztán elmondja YoonGi- nak és leszedje a fejem! Azt már nem!
-Félek Hope, - elhallgattam, mert remegett a hangom -de le kell tennem. - suttogtam.
-Mi? Ne csináld ezt! Rin? Kérlek beszélj hozzám. Tudom nem vagyok YoonGi hyung, de nekem is fontos vagy! Kérlek! - mondta kétségbeesve.
-Hope- sírtam. A fejemet ujra leszegtem és végre forró könnyek potyogtak a szabadidő felsőmre.
-Noona? Te...most sírsz? - döbbent meg.
-Nem. - hazudtam szipogva.
Tudom, nem hiszi el,mivel tökéletesen lehet hallani a hangomon,de azért tagadni kell.
-Ne sírj, hisz te vagy a nap,aki mindig mosolyog. -erre még jobban rá kezdtem. -Noona! Ne sírj.- könyörögte.
Nem tudtam megállítani a könnyeimet.
Sirattam Park elvesztését, sirattam Min Ah elhagyását,és sirattam a sivár életemet.
-Van skype- od? - ez olyan váratlanul ért,hogy a sirás is bennem rekedt.
-Mi? -pislogtam könnyes szemmel.
-Skype. Látni szeretném a siros arcod. -magyarázta.
-Minek? -kérdeztem orrhangon.
És most nincs nálam a táskám, kellene pár zsepi. Fene!
-Ne akard látni a silány képemet, Hope. Megréműlsz tőlem. - húztam össze magam, mert a tegnapi vihar miatt kissé lehült a levegő. Én meg a megizadt ruhámban ülök. Remélem meg is betegszem és jól fel is fázom!
-Ugyan Noona, te minden hogyan gyönyörű vagy.
Elállt a lélegzetem. Ő,most....jól hallottam?
Azt mondta gyönyörű? Biztos, hogy nem,csak félre hallottam.
-Mi? -értetlenkedtem.
-Hát...ööö....hupsz, hivnak a többiek, mennem kell. Késöbb visszahivlak, addig hívd fel hyungot kérlek. - meg sem várta a válaszom, már le is tette.
A sirásrol elfeletkezve meredtem a telefonra.
Miért mondta ezt? Bár lehet, szándékos volt , hogy ne sirjak, akkor viszont elérte a célját.
Feltápászkodtam, telefont a zsebembe sülyeztettem és lehajtott fejjel cél nélkül elindultam.
Csak sétáltam az utszán, kikapcsolt aggyal. Nem akartam semmire és senkire gondolni, de minduntalan Min Ah dühös szavai jártak a fejemben. Komolyan gondolhatta? Igen,komolyan gondolta. Ha valamit kijelent, az úgy is lesz,szóval, ha nem akar a barátnőm lenni, nem lesz az.
Min Ah évek óta szerelmes volt a bátyámba, csak mindig tagadta, pedig a vak is láthatta. Viszont Park- ról nem tudok, sose kérdeztem, ő meg nem is hozta fel. Ikrek lévén tudnom kellene, de ebben nem vagyok biztos.
Lehet, a sok piszkálodás rejtett jelek voltak, de ki ért a pasik nyelvén ugyebár.
Egy ujabb hideg fuvallat kúszott be a felsőm alá, igy megborzongtam.
Valami meleg helyet kellene keresnem, mert így biztos beteg leszek.
Felnéztem terepszemle gyanánt, de sajnálatos módon nem tudom hol vagyok.
Annyira elgondolkoztam, hogy lementem a térképről, vagyis Szöul egyik olyan szegletében vagyok,ahová emberek nem sűrűn járnak. Már nem is vagyok biztos Szöul- ban vagyok még egyáltalán!
Régi félig kész esetleg elhagyatott épületek,gyárak. Ami inkább szellem tanya, mint rendes épületek.
Még jó,hogy világos van, bár már késő délután lehet.
De azért éjjel nem szeretnék itt kóborolni.
Igy lükvercbe tettem magam, a sarkamon megfordultam és azzal a lendülettel amilyennel jöttem, úgy mentem is innen.
Miközben szedtem a virgácsaimat a telefonom megint életre kelt, ami miatt ugrottam egy nagyot.
Hunyorogva konstatáltam Vöröske nevét.
Felvegyem,vagy ne?
Inkább ujra kinyomtam, nem tudok futni meg beszélni egyszerre.
Elég sok helyen elkanyarodtam, de még mindig semmi ismerős utca nem volt,ezért kezdtem pánikba esni.
A sok futástól, a tüdőm fájt, a fülem sípolt és hányinger kerülgetett.
Már a remény apró csírája is elveszni készült, mikor valaki a nevemen szólított.
Túlságosan ismerős volt a hangja, igy nagyon lassan fordultam meg.
Mikor pedig megláttam, elöntött a megkönnyebbülés,ugyanakkor a félelem is.
Mit keres Ő itt?