Csak Rád Vártam!

40.Fejezet

Fél füllel hallottam valami puffanást, de nem foglalkoztam vele. Most csak az elviselhetetlen fájdalomra ami a szivembe hasított, arra tudtam koncentrálni s a körém fonodó karokra.
Tudtam, elege lehet a sok sírásomból, de nem nyelhettem le. Már tul sokáig bennem voltak az érzések s csak egyre jobban gyűltek.
Így megszabadulok tölük, hogy később újabb adagot tudjak felhalmozni.
Fogalmam sincs meddig sirhattam. Mikor már csak szipogtam, YoonGi csókot nyomott a hajamba. -Jobb már? - kérdezte gyöngéd hangon.
Némán bólintottam. -Sajnálom,megint eláztattam a pólód. -Néztem a vizes foltra, ami egy tócsára emlékeztetett.
-Majd megszárad. - vont vállat.
Ezt szerettem benne,olyan laza,nem törődöm még is gyengéd.
Felsóhajtva hagyom a fejem vállán és teszem az egyik kezem a derekára.
Nem szabad sirnom többet,hisz áttéltem már durvább dolgokat is és akkor sem sírtam ennyit.
Lenéztem a földre s meglepetten konstatálom, ami halkan puffant, az a kép volt,amin Min Ah-val vagyunk.
Meg repedt az üveg barátnőm felén.
Ez is egy jel lehetett, már nem kapom vissza őt.
Megint kezdem érezni a szorító érzést a mellkasomban, ami megint nem jó jel.
Mintha megérezte volna, YoonGi megtörte a csöndet.
-Melyikünk a kedvenced, mert azt levágtam, hogy A.R.M.Y vagy. - kérdezte hirtelen. Elöször fel sem fogtam mit kérdezett, majd elpirulva haraptam alsó ajkamba.
Elmondjam? Ha elmondom az egójának teszek jót. De az is lehet már tudja a választ, csak szóval akar tartani.
-Na?-sürgetett. -Vagy nem akarod bevallani én vagyok az? -cukkolt.
-YoonGi! -méltatlankodva távolodtam el tőle.
-Vagy nem én vagyok? -ráncolta a homlokát.
-Nem.-vágtam rá kicsit gyorsan a kelleténél s ravasz fény csillant meg a szemeiben.
Ilyedten kaptam a szám elé,gondosan kerülve a szemkontaktust.
-Biztos?
-HoSeok az. -válaszoltam meggondolatlanul. Megütközve meredt rám.
-Mi? -pislogott bambán.
Megköszörültem a torkom és elismételtem.
-Azt hittem én vagyok. - hebegte. Nagyokat pislogva zavart alcal.
-Rosszul hitted. -Összeszükült szemmel folytattam. -Nem körülötted forog a Föld. - emlékeztettem.
-De. -Bólintott.
Horkantva forgattam a szemem és lehajoltam a törött képért.
A szivem belesajdult, a vidám fotó láttán.
Az elöbbi évődésünknek hála az a kicsi jó kedvem is szertefoszlott mint a köd.
Nem akartam elveszteni az egyetlen barátnőmet, de ő döntött igy.
Ha nem hisz nekem,én nem fogok magyarázkodni.
Végig simitottam a jobb kezemnel a törött üvegen és hoszan kifújtam a levegőt.
-Beleteszem egy másik keretbe. - húzta végig hosszú vékony mutatóujját a szélén.
Kecsegtető ajánlat volt és majdnem el is fogadtam, de már feleleges.
-Nem kell. - tettem az éjjeli szekrényte lefordítva a képet.
Megtöröltem könnyes szemeimet és a mellettem ülő aggodó ,de most értetlen arcú vöröshaju tökéletes srácra néztem.
Nem kellene szomorkodnom elvégre itt vannak nekem ők,itt van nekem YoonGi; aki kockáztatva hírnevét, végig kutatott Seoul utcáin engem keresve.
Aki az itt tartozkodásuk alatt többet törődött velem mint bárki más s aki csupán a jelenlétével meg dobogtatja a szivem és miatta lepkék százai költöztek a gyomromba.
Sokat köszönhetek neki,sőt az egész Bangtannak sokat köszönhetek. Viszont egyszer ők is elmennek egyedül hagyva engem.
Gondolatban megráztam a fejem,nem szabad ezzel foglalkoznom. Csupán akkor ha tényleg elmennek.
-Rinnie? - lengedte meg a szemem elött hatalmas tenyerét.
Pislogtam egy sort, utána ujra rá koncentráltam ,de megszolalni sem tudtam, mivel az ajtom kitárult.
A szemem hatalmasra tágul, mikor felfogtam ki áll az ajtóban.
Min Ah volt megvetéssel a szemében. Megrázkodtam a súlyos pillantásátol.
-A holmimért jöttem. - jelentette ki kimért hangon.
Tovább néma csöndben pakolta bele a hozott táskájába a ruháit.
-Minnie. .- suttogtam. Megállt a levegőben a keze,de nem mondott semmit.
-Elmegyek. -állt fel YoonGi,hajolt le s nyomott egy puha csókot a homlokomra. Becsuktam a szemem élvezve a pillanatot, amikor forró, puha ajka hozzám ér.
Aztán felegyenesedett, a szemeim kipattantak és még elkaptam Min Ah felé lövelő dühös tekintetét.
Ő elhúzta a száját, vállat vont s pakolt tovább.
Mire ujra a srácra néztem már a csukodó ajtót láttam.
Ez után szinte vágni lehetet a feszültséget.
Csak a ruhák susogása törte meg a köztünk lévő csöndet.
Szerettem volna mondani valamit, de a hangszálaim cserben hagytak. Igy dermedten figyeltem ahogy elkapolja a rugháit.
- Tudod mekkorát csalodtam?! - dobta bele dühösen az egyik toppját. -Miért mondtad ezt? Miért nem elöbb? Tudod mennyire szerelmes vagyok a tesódba?! - mutatott rám dühtől eltorzult arccal.
Ökölbe szorult a kezem és remegve felálltam.
-Még te akadsz ezen fenn?! Mikor az Én testvéremről van szó!? -böktem magam felé. -Az én másik felemelt vesztettem el nem te! -emeltem fel a hangomat, s léptem egyet előre de beleütközöt a lábam az ágy oldalába, így meghiusult a.mozdulatom. -Fogalmad sincs róla milyen ha elveszited mind két testvéredet, ráadásul úgy, hogy az egyik egy vad idegennek hisz,nem a saját családjának! -ingadtam a fejem.
-Tényleg elképzelésem sincs milyen lehet, De már elegem van belőled! -Szelte ketté a levegőt kezeivel. -Most hogy elment a Park már nincs okom maradni. - fordult vissza a ruháihoz én pedig megtántorodtam, mint aki megütöttek.
Jól hallottam?! Csak kihasznált, hogy Park közeleben lehessen?! Ilyet tett volna?! Nem hiszem el! Nem! Nem! Nem!
-NEM! - kiáltottam rá. -Nem tehettél ilyet! Nem! - tiltakoztam.
Min Ah szánalommal teli arccal egyenesedett fel,tette csipőére mindkét kezét.
-Évekig csak ezért voltam melletted. Azt hittem ha jóban leszek veled,Park felfigyel rám, belém szeret. - megvonta a vállát.
Minden egyes szava után jobban összetörtem.
Miért nem vettem észre a jeleket? Ennyire naiv voltam?
Lenéztem a törött képre, nem játszhatta meg,hisz túl Öszinte a mosolya.
Aztán rájöttem miért,Park fényképezett akkor.
-Képes voltál évekig játszani?
-Persze. -mosolyodott el gúnyosan.
A vállaim leereszkedtek és megtörten sóhajtottam.
-Voltál egyszer is őszinte velem? - kérdeztem gombóccal a torkomban.
Reménykedtem, nagyon reménykedtem benne volt ilyen.
Visszatartott lélegzettel vártam mit fog mondani, de féltem is tőle.
Min Ah mélyen a szemebe nézett és kimondta; -Nem.
Ez az egy szó, ostorként csattant a csöndben, ami miatt megrázkodtam, az összes vér kifutott az arcombol és csak néztem őt.
Néztem az ismerős idegent aki évekig a barátnőm volt.
-Gyűlölsz? - vonta fel az egyik szemöldökét.
-Csak szánalmat érzek irántad.
Tompa fásultság lett rajtam úrrá és súlytalanná váltam.
Már nem éreztem semmit. Minden szinjáték volt, egy nagy hazugság.
A szája széle megvonaglott. -Ez inkább fordítva igaz. Te vagy szánalmas, egy senki. - köpte a szavakat.
-Nem én játszottam meg magam. - vágtam vissza. -És most TÜNÉS! Soha többet nem akarlak látni! -kiabáltam rá.
Szó nélkül elhagyta a szobát.
Én pedig dermedten álltam a földet nézve.
Hogy tehette ezt?
A düh és a keserűség lávafolyamként terjedt szétt a testemben.
Kiabálni, orditani akartam, kiadni magamból ezt a feszültséget.
-Aranyom?
Fel kaptam a fejem s YoonGi aggódó tekintetébe ütköztem.
Nem vaciláltam, csak mentem.
Gyors lépessel átszeltem a távolságot egyenesen vöröshaju karjaiba.
Szorosan a dereka köré fontam kezeimet, arcom mellkasába fúrtam és belélegeztem férfias illatát.
Nem kérdezte mi történt, csak némán a karjaiban tartott.
Ő itt van nekem!
-Min Ah csak kihasznált. - suttogtam.
YoonGi karja megfeszült körülöttem.
-Micsoda?
-Mindvégig megjátszotta magát,hogy a tesóm közelében lehessen. Minden hazugság volt. -nyöszörögtem.
YoonGi erősebben szorított magához. -Mi itt vagyunk neked. Ő pedig hatalmas hibát követte el.-simitott végig a gerincem vonalán amitől kirázott a hideg. -Egy ilyen csodás,szeretetre méltó lányt kihasználni nagy vétség. Nem is értem hogy tudta csak megjátszani magát. -Dörmögte.
-Hát ez az. - adtam igazat.
-Kit fogok én még elvesziteni? - néztem fel rá.
Elfelejtettem, hogy nagyon közel van az arca, igy meglepetésként ért.
-Minket soha. -suttogta, majd lágyan megcsókolt.