Minden rosszban van valami jó: erre Mille is hamar rájön, amikor az anyja esküvőjét szervezve belefut valakibe, akivel azt hitte, sosem fog találkozni. Hirtelen ötlettől vezérelve átnyújt neki egy meghívót, majd eltűnik a csendes, megvilágított siká...
Késő éjjel a földön ültem az ágyamnak támasztott háttal, kezemben a telefonom, fülemben a fülesem. Üvöltettem a Limitless-t, majd kiszakadt a dobhártyám, de az agyam teljesen máshol járt. Már órák óta lelépett Mark, és én azóta is messziről kerültem az internetet. Be kellett vallanom magamnak, hogy féltem. Féltem attól, hogy másnap suliba menjek, mert tudtam, hogy mindenki olvasta a híreket, és féltem, mert képlékenynek éreztem a kapcsolatom Yutával. Ten miatt is aggódtam természetesen, de fogalmam sem volt, hogyan lehetne ezt helyrehozni. Kitéptem a fülemből a fülesem, és már majdnem elmentem aludni, amikor észrevettem, hogy villog a kijelző. Fölé hajoltam, és Taeyong képét pillantottam meg. Összeráncolt szemöldökkel vettem fel, és emeltem a fülemhez a készüléket. - Igen? - Uh. Nem alszol. Remek. - mondta leginkább magának. - Hallottam, hogy... Igazából csak tudni akartam, hogy minden oké. - Már hogy lenne minden oké? - kérdeztem vissza, a sírás határán állva. - Igen, tudom, de csak biztosítani akartalak, hogy megoldjuk. Minden rendben lesz. Örültem neki, hogy felhívott. Tudtam, hogy az egész bandát akarta képviselni, hiszen mindannyian aggódhattak miattunk. Jó érzés volt tudni, hogy mellettem állnak. Letöröltem az arcomon végigfolyó könnycseppet. Végül majdnem hajnali egy volt, mire betakaróztam, és körülbelül hajnali kettő, mire sikerült is elaludnom.
Másnap reggel az ébresztőm hangja eltörpült az odakintről felszűrődő lárma mellett. Azonnal kipattant a szemem, amikor azt hallottam, hogy valaki rácsap a postaládánkra, és a fém csörgése a dobhártyámat rezegteti. Felvettem a papucsomat, és lebotorkáltam a konyhába, ahol anya állt a mosogató előtt, maga előtt összefont karokkal, a földre meredve. - Mi történik? - kérdeztem. - Mit keresnek itt ezek az emberek, Mille? - kérdezett vissza anya, miközben nézte, ahogy John bejön a bejárati ajtón, és megrázza a fejét. - Tessék? - tettettem az ártatlant még egy utolsó pillanatig, mert tudtam, hogy utána már nem lesz visszaút. - Téged keresnek. Ha történt valami, és nem mondtad el... - Nem, anya, nincs semmi. Megoldom. Csak egy hülye cikk miatt, azt hiszem. Ennyi az egész. Nincs baj. El kell indulnom, ha nem akarok elkésni... Felszaladtam a szobámba, hogy felöltözzek, és még hallottam, ahogy anya utánam kiabál, hogy hogyan tervezek kijutni. Reggeli nélkül léptem le, de csak a kapuig jutottam. A fotósok és újságírók között egy nagy, fekete autó állt, letekert ablakkal. Ugyanaz a kocsi, amelyikbe Yuta szállt be az esküvő után. A sofőr egy őszülő férfi volt, aki azonnal intett, hogy szálljak be, amint meglátott. Átverekedtem magam a tömegen, nem néztem senkire, és meg sem szólaltam, majd bevetődtem a járműbe, és a tömeg szétszéledt előttem, ahogy elhajtottunk. - Ma nem mész iskolába, Mille. - mondta váratlanul a férfi, miközben a hátsó üvegen keresztül néztem, ahogy az emberek megindulnak végig a járdán, egyenesen utánunk.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
