Minden rosszban van valami jó: erre Mille is hamar rájön, amikor az anyja esküvőjét szervezve belefut valakibe, akivel azt hitte, sosem fog találkozni. Hirtelen ötlettől vezérelve átnyújt neki egy meghívót, majd eltűnik a csendes, megvilágított siká...
A hideg kövön ültem, és vártam a csodára. Az ezeréves vészcsengő feltehetően nem működött, térerőm pedig nem volt odabent, így csak abban reménykedhettem, hogy valaki hívni fogja a liftet, és feltűnik neki, hogy az nem jön. Vagy ami még jobb lenne, hogy elkerüljük a kínos helyzeteket, egyszerűen csak elindulna, megérkezne, én pedig kiszállnék, és lelépnék, mintha mi sem történt volna. De már majdnem tíz perce kuporogtam ott, és magam elé bámultam. Úgy gondoltam, ez a szerencsétlen helyzet pont megfelelő arra, hogy átgondoljak egy pár dolgot. Nem akartam nagy feneket keríteni a dolognak, mert biztos voltam benne, hogy csak belemagyarázás az egész, de Yuta tényleg nem értette, miről beszélek. Fogalma sem volt, miért nekem áll fejjebb, amikor ő látott valaki mással csókolózni. Azt viszont nem tudta, hogy én is láttam őt. Az agyamban újra lepörgött az a nap. Mindenkin egyforma ruha volt, így az egyetlen dolog, ami segített eldönteni, hogy Yutát láttam, a karkötője volt. Az ezüst színű karkötő. Aztán eszembe jutott még valami. Egy hasonló karkötője van WinWin-nek is, nem igaz? Sokszor láttam, hogy leteszi próba előtt a dormban. Ha jól belegondoltam, majdnem teljesen ugyanolyan volt. Vagy esetleg ugyanolyan? Leesett az állam. Ki volt az egyetlen ember, akit egyáltalán nem láttam akkor,a fellépés előtt Yután kívül? Akit utána is láttam SoHee-val lógni? Aki valahogy mindig ott volt, amikor Yuta is. Beleütöttem a fejem a falba, egymás után többször is. Könyörgöm, ne legyen igazam, mert akkor sosem heverem ki ezt a hülyeséget. Hirtelen megmozdult a lift, és elindultunk lefelé. Annyira megijedtem, hogy alig volt időm felpattanni, mielőtt kinyílt volna az ajtó, és szembetaláltam volna magam az egész NCT 127-nel. Taeil megköszönte a szerelőnek a segítséget, aki azután távozott is. - Jól vagy, Mille? - kérdezte Taeyong. - Persze. Minden oké. Végigfuttattam a szemem a társaságon, és megállapodtam WinWin-en, aki SoHee mellett állt. A csuklóján megpillantottam az ezüst színű karkötőt. Hogy lehettem ekkora hülye? Yuta előrébb állt, mint a többiek, alig egy lépésnyire tőlem, és az arcomat pásztázta. Mögötte nem sokkal Ten összefont karokkal, félig elfordult. - Mennem kell. - mondtam, amikor Yuta tett egy lépést felém. Egyszerűen túl gáz volt az egész. Elrohantam, ki az ajtón, ki az utcára, még egyszer visszanéztem, és láttam, ahogy a többiek értetlenül állnak a hallban, csak Yuta és Ten tűntek idegesnek. Talán beszélnem kellett volna mindkettőjükkel. De még nem akartam. Túlságosan szégyelltem magam hozzá. Zenét sem hallgattam, úgy sétáltam haza. A nagy családi vacsoránál is feleslegesnek éreztem magam, csak turkáltam az ételt, és bámultam ki a fejemből. Nem tudtam felfogni, hogy az egész problémát magamnak generáltam.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
