Minden rosszban van valami jó: erre Mille is hamar rájön, amikor az anyja esküvőjét szervezve belefut valakibe, akivel azt hitte, sosem fog találkozni. Hirtelen ötlettől vezérelve átnyújt neki egy meghívót, majd eltűnik a csendes, megvilágított siká...
Azt hiszem, a tudatom egyik része erősen ellenkezett, mert még mindig Yutát szerettem. Valójában úgy éreztem, mindig is őt szerettem, az első perctől kezdve. Viszont a másik részem olyan kétségbeesetten kapott ezután a csók után, mintha fuldoklott volna, és valakitől kapott volna egy mentőmellényt. Átkaroltam a nyakát, és még közelebb húztam magamhoz, alig kaptam levegőt, ahogy csókoltam, olyan mohón, hogy én magam is meglepődtem rajta. Meg persze azon is, hogy őt ez egyáltalán nem zavarta. Talán régóta vágyott erre. De mi van velem? Miért csinálom ezt, ha ott van nekem Yuta? Lehet, hogy egyszerűen csak nem akarok valaki olyat szeretni, aki mással akar lenni. Vagy talán tényleg érzek valamit Ten iránt is? Egészen idáig ezt elképzelhetetlennek tartottam, de most... Elhajoltam tőle, és a fülem mögé simítottam a hajam idegességemben. Biztos voltam benne, hogy az egész arcom rákvörös, és izzadtam is. Ten a földet pásztázta, én sem akartam a szemébe nézni. Végül viszont egyszerre kaptuk fel a fejünket. - Fogalmad sincs, mióta várok erre. - mondta ki, majd idegesen végigszántott a rövid haján az ujjaival, és beharapta az alsó ajkát. Azt akartam mondani, hogy ez volt életem legnagyobb hülyesége. Hogy nem kellett volna. Fel akartam pattanni és elrohanni, aztán sose beszélni vele többet. Visszamenni Yutához, megbocsájtani neki mindent. Úgy éreztem, borzasztó ember vagyok, hiszen hivatalosan nem is szakítottunk. Vajon akkor is szégyellnem kéne, hogy megcsaltam, ha előbb ő csalt meg engem? Mikor jutottunk mi oda, hogy egymást csaljuk? - Minden oké, Mille? - zökkentett ki a gondolatmenetemből Ten, aki azóta feltette a karját a háttámlára, és a kezével egészen a vállamhoz ért. - Lelkiismeret-furdalásom van. - mondtam hirtelen. - Nem tehetek róla. Sajnálom, de... - Tudom. - szakított félbe. - Tudom, mit érzel. De nincs miért rosszul érezned magad. Emlékszel? Rágni kezdtem a körmöm, ahogy mindig csinálom, amikor ideges vagyok. Igyekeztem szigorúan a földet bámulni, hátha az leállítja az agyam, de véletlenül felpillantottam. És abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak ki se tettem volna a lábam aznap otthonról. A kis utca végében, a park másik oldalán két ember állt. Mindketten laza ruhát viseltek, mint amiben táncolni szokás, a nyakukban fülhallgató lógott, de nem volt a fülükbe dugva. A kezükben egy-egy pohár jégkását tartottak, és minket néztek. Az egyikük Jaehyun volt, aggodalmas arckifejezéssel méregette a mellette álló srácot. Yutát. Le sem vette rólunk a szemét, de a vonásai semmit sem árultak el. Viszont még ilyen messzeségből is jól láttam, ahogy az ujjai elfehéredtek, olyan erősen szorította a műanyag poharat. Ten észrevette, hogy nézek valamit, és feléjük fordult, majd váltogatni kezdte a tekintetét közöttem, és közöttük. Aztán Jaehyun megfogta Yuta karját, és megfordította. Elindultak visszafelé az utcán, és többet vissza sem néztek.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
