Minden rosszban van valami jó: erre Mille is hamar rájön, amikor az anyja esküvőjét szervezve belefut valakibe, akivel azt hitte, sosem fog találkozni. Hirtelen ötlettől vezérelve átnyújt neki egy meghívót, majd eltűnik a csendes, megvilágított siká...
Sötét volt már odakint, a város fényei adtak némi világosságot, de az sem segített túl sokat. Elrohantam. Az aszfalt hideg volt, de már nem törődtem sem a ruhámmal, sem magammal. Borzasztóan éreztem magam. Nem tudtam, hogy ezt most minek köszönhetem, talán betett a túl sok pia, talán tényleg szerettem Mark-ot eléggé ahhoz, hogy kikészítsen. De meg voltam győződve róla, hogy csak túlreagálom az egészet. A csillagokat bámultam, és hálát adtam az égnek, hogy ebben a késői órában már senki sem közlekedik az úton, így szabad teret kapott az őrültködésem. Egy könnycsepp száguldott le az arcomon, pontosabban a fülemen, mire letöröltem. Na ne szórakozzunk már. Csak bámultam ki a fejemből, és Yuta arca villant be elém. De ez most kivételetesen nem a képzeletem szüleménye volt. Tényleg Yuta állt mellettem, és aggódva tekintett le rám. - Mille... - Bocs, ha megijesztettelek. - Az nem kifejezés. Mindenki téged keres. - Mindenki? - ültem fel meglepetten. - Ja. De megmondtam, hogy aggodalomra semmi ok, megtalállak. - Megtaláltál. - Igen. Felém nyújtotta a kezét, amit elfogadtam. Leporoltam a ruhám, mintha az változtatna valamit. Tényleg sürgősen át kellett öltöznöm. Nagyon sürgősen. - Nem éri meg. - mondta, amikor meglátta a könnycsepp maradványait az arcom bal oldalán. - Nem ér annyit az egész. - Tudom. - bólintottam. - Csak nem tudom, hogy mit csesztem el... - Semmit. Nem a te hibád. Az egészről ő tehet. - Ez kedves tőled. - mosolyodtam el. - Pedig nem is tudod, mi történt. - De nemsokára úgyis elmondod nekem, nem igaz? - De. Igaz. Elmondom, amint visszaértünk. Ekkor már én magam sem voltam biztos benne, hogy miért csináltam. Mármint az eltűnést. Mintha ez segített volna bármit is. Mark-kal tökéletes kapcsolatunk volt, még a kezdetek kezdetén. Azt nem tudtam volna megmondani, hogy mikor siklott félre az egész, de volt egy olyan érzésem, hogy akkortájt, amikor Cindy és a két legjobb barátnője a sulinkba jöttek. Szebbek, viccesebbek, okosabbak voltak nálam. Mark még válogathatott is. És ő mindig fogékony volt erre. A tökéletességre. Ami bennem nincs meg. Yuta csendben hallgatta a problémáimat, ameddig vissza nem értünk az étteremhez, ahol senki sem fogadott tárt karokkal engem, kivéve persze Jacksont, Bellát és a húgomat. - Királyak voltunk. - pacsizott le velem a kuzinom, aztán visszament a barátaihoz, akik maratoni piálásba kezdtek. Engem is hívott, de én csak a fejem ráztam. Többet nem akartam inni, így is alig álltam a lábamon. Kiültünk a teraszra Yutával, és elmeséltem neki az egészet. Bólogatva hallgatta, a végén pedig megfogta a kezem. - Látod, Mille? Nem érzed, hogy mennyire hülye voltál, most, hogy kimondtad hangosan? Nem te tehetsz róla. Az ő hibája, hogy elszalasztott téged. Lehajtottam a fejem, mire megéreztem a meleg tenyerét a hideg arcomon.
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
