A gép csipogása, egyszerűen megőrjített! A számat harapdálva figyeltem Elizabethet. A gyógyszerektől olyan mélyen aludt hogy még a folyosóról beszűrődött zajokra sem ébredt fel.
Kezét gyengéden megszorítva, figyeltem a gépet ami az életjeleket mutatta. Nem hiszem hogy ha most felkelne tudnék vele beszélni, hisz még magam sem fogtam fel, mit akart tenni.
Leakartam küzdeni azt a szorító érzést a mellkasomban, erős akartam maradni, de a könnyek elárasztották a szemeimet. Zokogva néztem ki az ablakon, miközben a szabad kezemmel törölgetni kezdtem a szememet.
- Azt hiszed nekem nem fájt?! Azt hiszed én nem sírtam át órákat mikor egyedül voltam?! Az alvó lányra pillantottam. Kezét a számhoz emeltem majd óvatosan megcsókoltam a kézfejét. - De ha ez nem lenne elég, még veszítselek el téged is?
Zokogtam akár egy kisfiú, arra várva bárcsak minden a régi lehetne.
A gép hangosan sípolni kezdett mire zavarodottan kaptam oda a fejem. Kétségbeesetten ugrottam fel a székről. Kiszaladva a szobából hívtam egy orvost, aki ledobva a mappát az asztalra futott felém.
- Kérem, menjen ki. Mondta az orvos mikor beakartam lépni a szobába. - Hagyja hogy segítsek rajta! Zokogva csúsztam le a földre, miközben a hangok tompán de eljutottak a tudatomig.
- Újraélesztés!
Elveszetten néztem a falra, a levegőért küszködtem. A gép elhallgatott az orvos csalódottan sétált ki a szobából majd leguggolt elém.
- Sajnálom! - Annyira sajnálom! Biztatásképp megszorította a kezemet, majd felállt és elsétált mellettem.
Minden forogni kezdett, egy nővérke kilépve a szobából felém rohant.
-Uram! - Doktor Úr ! Hirtelen minden elsötétült.
Minden széthullott körülöttem, mindent elvesztettem!
Egy héttel később
A hó beterítette a sírkövet. A csizmám már teljesen átázott, átfagyva vacogtam a temető bejáratától nem messze. A könnyek némán folytak végig arcomon. Akkor már nem voltak céljaim, nem volt út mely vezethetett volna. Csak a kínzó fájdalom, melyet minden egyes nap minden percében éreznem kellett!
Egy levelet szorongattam a kezemben, a másikban meg egy vörös rózsacsokrot!
A virágot a sírra tettem majd egy hatalmas levegőt véve, elkezdtem felolvasni az összegyűrt papírra vetett gondolataimat .
Kedves Elizabeth!
Tudod, most könnyebb lenne minden ha velem lennél ebben a percben is. Elfáradtam, belefáradtam a problémákba, hogy folyton küzdenem kell. Érted mindig is küzdöttem volna de mikor elmentél magamra hagyva felhagytam mindennel. A napok olyanok mint a sötét szoba kis sarka, üres. A percek csigalassúsággal telnek én meg csak arra várok hogy végre felébredjek ebből a szörnyű álomból. Ha csak egy pillanatra is de visszakaphatnálak, elmondanám mennyire fontos vagy nekem, hogy mennyire szeretlek.
- Ha csak egy pillanatra is, de gyere vissza hozzám! Zokogva emeltem a fejemet az ég felé. - Kérlek gyere vissza hozzám!
A temető kapuján kilépve rohanni kezdtem, a könnyek csak úgy peregtek le az arcomon mint a záporeső. Az útra lelépve már csak a hangos dudaszót hallottam, de mikor oldalra fordítottam volna a fejemet éles fájdalom hasított az oldalamba. Egy lökést éreztem, majd pár másodperc múlva a földre csapódtam. Összeszorítottam a szemeimet. Nem bírtam megmozdulni. Ekkor éreztem először hogy megnyugszom. fátyolos szemeimet kinyitva csak elmosódott alakokat láttam magam körül, a szirénázó mentők hangja csapta meg tompán a füleimet.
Nem harcoltam tovább, engedtem hogy az élet tovább sodorjon. Nem küzdöttem ellene.
Behunytam a szemeimet majd egy utolsó levegőt véve arra gondoltam, Újra együtt lehetek VELED!
Oups ! Cette image n'est pas conforme à nos directives de contenu. Afin de continuer la publication, veuillez la retirer ou mettre en ligne une autre image.
Hát ez lenne az utolsó rész! A befejező rész! Az egész könyvet itt és most lezárom!
Köszönöm azoknak akik velem tartottak az utolsó részig! Köszönöm NEKTEK A szavakat melyeket a részek alá írtatok! Ti vagytok Azok akik nélkül ez a könyv létre sem jött volna!
