Ez a másik profilom ahol szintén kezdtem két könyvet
Itt a bevezetője :) olvassátok el ha érdekel
Édesanyám mondta mindig, "Ha bánt valaki, soha ne futamodj meg" Hittem a szavaiban, erősnek tartottam őt, egy bizonyos napig. Tízen két éves voltam, mikor édesanyám elhunyt.
Öngyilkos lett. Ő mondogatta mindig, hogy soha ne adjak fel semmit, harcoljak ameddig csak tudok, ő még is feladta! Aznap éljel egy szemhunyásnyit sem aludtam. Édesapám üvöltött, miközben a tárgyakat a falhoz vágta. Azt hittem idővel minden helyre jön majd, de tévednem kellett.
Pár nappal később anya halála után.
A szobát sötétség uralta. Mikor kinyitottam a szemeimet, csak a függönytől beáramló fényt láttam. Csend volt, kezdtem megijedni. Hisz minden reggel arra keltem hogy apám üvöltözik, zokog, és csapkod, mindent a falhoz. Most még is, csönd uralta a házat. A takarót arrébb csúsztattam magamról, majd a lábaimmal a földön a papucsomat kerestem. A kezeim szabályosan remegtek, féltem, de hogy mitől azt magam sem tudtam megfogalmazni. Az ajtóhoz sétáltam majd az ajtókilincsre tettem a kezemet. Hallgatóztam, de akkora csend volt hogy az már szinte ijesztően hatott. Lenyomtam a kilincset majd kiléptem a szobámból. Halkan leosontam a lépcsőn majd az utolsó lépcsőfokról lelépve elindultam apám szobája felé, figyelve arra hogy az üvegszilánkokra ne lépjek rá. Mikor az ajtóhoz értem, bekopogtam rajta, de nem jött válasz. Aztán még kétszer bekopogtam de még így sem érkezett válasz így hát benyitottam. Az ajtó nyikorgása megzavarta a szoba csendjét. Nem tudtam belépni a szobába. Amit akkor láttam, még a mai napig nem tudtam feldolgozni, nem hogy egyáltalán felfogni. Apán egy kötélen lógott, ami egy gerendára volt felkötve. A telefont a zsebemből előkapva tárcsáztam a mentők számát. Mikor letettem a telefont, a készülék kiesett a kezemből, ezután már csak annyi emlék ragadt meg az emlékezetemben hogy valaki megfog miközben én a földre zuhanok.