Szabad egy táncra? I. kötet

Talán szeretlek

-Tinus -suttogtam. Nem figyelt- Tinuus! Martinus!! -egyre hangosabban szólítgattam.
-Igen?!
-Indulni kellene, nem? -kérdeztem, hisz a többiek eltűntek. Bizonyára elindultak
-Bocsi, de. Tudod az utat, mert én nem... -vakarta meg a tarkóját.
-Igen. Én vagyok az az ember, aki még nem járt az adott városban, sőt kontinensen és még úgy is odatalál olyan helyekre, ahol ő még a saját városában sem volt -alig tudtam bírni nevetés nélkül.
-Igaz, bocsi. Csak most olyan kuka vagyok -mondta szomorúan.
Na neeee, ezt ne csináld! Most megbántottam? Ne sírj légysziiii! Ha összetörsz én is összetörök.
-Semmi baj. Ezekután nem csodálom. A lényeg, hogy mostmár próbálj lenyugodni, mert nem jó, ha szomorú vagy, se neked, se nekem-komolyan kimondtam?
Egyre csillogóbb szemekkel nézett rám. Észrevette. Meg fogok halni. Ássátok a síromat please!
-Ígérem, hogy nem leszek az, de te is ígérd meg, hogy nem fogsz felszívódni!
Komolyan nézett. Elengedett és hátrébb lépett, de nem engedett el. A kezemet továbbra is magánál tartotta. El se kezdtünk edzeni, de én már izzadtam. Ha a testvére nem csinál semmit és mindenkinek jó, hogy vagyok, akkor miért mennék?
-Miért tűnnék el? Ha neked és Marcusnak jó és persze a többieknek, akkor nem megyek sehova. Míg! Utoljára nem állunk a színpadra és el nem éneklitek az utolsó számokat, akkor is a véget jelző ,,Vissza!"-kat meg nem hallom. Na akkor felszívódok és ígerem, hogy soha többé nem láttok plusz nem is leszek onnantól terhetekre -monológom egy csöppet megváltozott és más értelmet kapott, mint eddig volt neki.
Nekik jobb, ha nem vagyok velük. Eddig is csak bajt hoztam rájuk. Nem akartam rosszat nekik, de jelenlétem számukra egyértelműen az volt. Nem csupán Marcusnak, de Tinusnak is. Bántottam őket. Miattam vesztek össze. Hogy erre honnan jöttem rá? Onnan, hogy az előbb nem a kedetektől voltam bevonva a beszélgetésbe, de Marcus meglehetősen jól tudtomra adta én is cinkos vagyok valamiben és itt nincs helyem. Nem vagyok hozzájuk való. A pálmafák nem illenek hozzám és az előadásaik sem. Bizonyára ezért nem tudtam egyre sem elmenni otthon.
-Miattam vagy Marcus miatt -na ugye. Én megmondtam, ő is Marcusozta. Sikerült elcsesznem egy családott -Légyszi akkor se -hajtotta le a fejét.
Megszorítottam a kezét és közelebb mentem. Bebújtam alá és átöleltem.
-Hé, itt vagyok -suttogtam és sírni kezdtem.
-...
Kopogtattak. Ilyedten rebbentünk szét. Kathe volt az. Ablakból piszkálta az óráját. Basszus... az idő. Figyelmeztetése után előkaptunk a telónkat és navigációra kapcsoltuk.
Nincs rosszabb, mint amikor két teló irányít két fele. Egy kereszteződésnél voltunk mikor az enyém balra mutatott, az övé meg jobbra. Na akkor merre? Merült fel a kérdés mire Tinus elővette a másik telóját és megmondta a frankót. Kicsit se néztem hülyének mikor kiderült, hogy mindkét farzsebében van teló és még a kezében. Ezekből kettő volt az övé, a másik Marcusé és kiderült, hogy még otthon (nálunk piciny városunkban) nyúlta le tőle. Még jó, hogy mindkettejüknek kettő van... ego pls.