,,Ha szereted elengeded." -tartja a mondás. Azonban biztos, hogy elengeded? Vagy foggal, körömmel harcolsz érte?
A főszereplőnk Emily épp visszavonulóban van kedvenc hobbijától... a tánctól. Ezt azonban megakadályozza egy hatalmas felkérés. A felkér...
Ahogy közeledett úgy vert egyre hevesebben a szívem. Magam mögé tettem a kezem és óvatosan hátrálni kezdtem. Nem akartam, hogy bekövetkezzen, amit Marcus akart. Nem érdekelte távolodásom. Tartotta a ritmust velem. Ahogy kucorodtam a fal fele váratlanul akadályba érkeztem. Az ágytámlába vertem be a hátam, ami azon nyomban belesajdult. Sóhajtottam egyet. Mintha azzal jobb lett volna. Elém térdepelt és egyre jobban fogyatkozott a köztünk lévő távolság. Míg össze nem ért az orrunkhegye. Becsukta a szemeit. Orrát szelíden le és fel mozgatta. Váratlanul lehajtotta a fejét. Kíváncsian figyeltem mit fog cselekedni. Óvatosan visszafordult felém. A barna szempár az enyémbe fúródott. Vajon mit olvasott ki belőle? Félelmet, vágyódást, szánalmat vagy szomorúságot amit félreértelmezhető volt számára? Sosem tudom meg. De az biztos, hogy valamit látott. Muszály volt valahogy ,,beszélnem vele". Valahogy a tudtára adni a dolgokat. Leblokkoltam. Távolodni semerre sem tudtam. Fel kellett volna találnom magam, de abban a helyzetben... akkor egy fej lehajtáson kívül több nem telt tőlem. Végülis ez is egy módszer, de úgy érzem a legrosszabb a visszautasításra. Hogy miért? Egy lefejelhettem volna és sajghatna a fejem, neki betörhetne az orra. Jobbik esetben. Ez is elég. De ott van a lelki fájdalom, aminek mindegy, hogy mit csinálok és, hogyan. Mert lênyegében így is úgy is kosarat kap. Megint felemelte a fejem. -Sajnálom -suttogta. -Szeretlek -mondtam és a takarómat kezdtem el fixírozni nagy szigorral. -Héj, te nem tehetsz semmiről. Nem kellett több nekem. A nyakába borultam és sírni kezdtem. Kis idő múlva átfonta körülöttem kezét és magához vont. Ráhajtottam a fejem és hagytam, hogy a könnyeim utattörjenek. -Én is szeretlek Baby -mondta és az arcáról a pólómba csöppent a könnye. Lassan folyt végig hátamon. Éreztem, ahogy millimétereket tett meg. Bizsergetette a hátamat és ettől kirázott a hideg. Elengedtük egymást és meggondoltam magam. Megcsókoltam és heves csókcsatába kezdtünk. Már nyerésre álltam mikor szólítgatni kezdtek. Szétváltunk. Körülnéztem, mire ő elköszönt: -Hiányozni fogsz. Isten veled! -mondta és elhomályosodott. -Ne! Ezt nem teheted pont most! -kiabáltam, de már egyedül voltam. Ő köddé vált. Mintha mi sem törtértént volna.
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Egy zuhanás, mintha kihúzták volna alólam a talajt. Rövid ideig lebegtem egy helyben aztán, mintha egy szikla zuhanna rám és a föld felé nyom. -Em, Emily. Végre. Annyira megilyesztettél -mondta egy fiú és átölelt. Könnyes arcát az enyémhez tapasztotta, mire kómásan kinyitottam a szemem. Nem viccelek! A világomat sem tudtam akkor. Főleg, hogy félig fehér lámpaizzók milliói világítottak felettem. De csak félig, mert egy szőkés fej eltakarta a másik részét.
Sziasztok! Most lenne egy extra kérdésem/kérésem. Leírnátok komiba, hogy szerintetek melyikőjük lenne jobb. Mit szerettek ebben a történetben? Folyti legyen?
