Szabad egy táncra? I. kötet

Harc a lehetetlen ellen

A gondolatot el kellett hesegetnem magam, hisz hozzám szándékozta vágni a műzlisdobozt. A kialvatlansága nekem kedvezett. Méterekkel arrébb landolt a doboz. A polc belsejébe csuszant be.
-Köszi. Pont ezt kerestem.
-Tudom -mondta és visszafordult alma salijához.
-Tehát eddig tartott a fegyverszünet?
Elhúztam a számat. Nem tetszett az egész helyzet.
-Eltaláltad Baby -mondta és folytatta az almasalátája begyömöszölését.
Nem. Nem békélt meg.
-Beszélhetnénk? -kérdeztem miközben kiöntöttem a tejet.
-Komolyan gondolod? -kérdezett vissza.
Miért ne gondoltam volna komolyan? Hangsúlyából semmire sem tudtam rájönni. Mintha egyszerre lett volna lelkizős és ,,leharapom a fejed, ha közelebb jösz!" hangulatban.
Elfoglaltam a helyemet és komoran bólintottam.
-Nincs miről.
-Akkor nem lennél ilyen -vágtam rá.
Némán ült a helyén. A csendet Tinus léptei zavarták meg. Köszönt és letelepedett mellém a kajájával egyetemben. Így ezentúl ketten voltunk Marcussal szemben. Ahogy összenéztünk Tinussal tudtam, hogy ő is arra gondol amire én. Még pedig, hogy meg kell beszélnünk a történteket.
-Tegnap mindenről lemaradtam -mondtam, hátha valamelyikük mesélni kezd.
Átültem a pult másik sarkához, hátha gyilkos tekintetemtől valamelyikük dalolni kezd. Lekönyöltem és könyörgően néztem rájuk, már-már boci szemekkel. Volt egy szemkontaktus váltás köztük, mire Tinus megszólalt:
-Amúgy én is kíváncsi vagyok, mert annyit tudok, hogy én és Em vagyunk a hunyók. Szóval figyelek.
Amint Tinus befejezte a tekintetem Marcusra siklott. Az övé meg a tálkájára.
-Tudálékosak vagytok, tudjátok-e? -összenéztünk és bólogatni kezdtünk.
Száját vonallá préselte. De csak belekezdet.
-Tegnap nem esett jól, hogy összevesztünk -hazudott.
Nem kell, hogy az ikertesója legyen az ember Marcusnak. Így is úgy is lebuktatja magát. Mivel ő egy pocsék színész.
-Az igazat légy szíves!
-Ez az igazság -mondta és felkapta az almáját.
Kiment, mi meg összedugtuk Tinussal az okos buksinkat. Elhatároztuk, hogy kiderítjük mi folyik itt.
Kjell szólt, hogy jó lenne, ha délután Kathtel bepattanánk a kocsi hátsó üllésére és megismerkednénk az új edzőnkkel. Josht -ő az edzőm amióta csak az eszemet tudom. Két éve?! Igen... akkor jött meg az eszem és az ezévi észosztásnál visszavették, így megint őrülten járkálok az utcákon. De ez mind mellékes -pénzért sem váltottam volna le. Megnyugtatott, hogy ez nem azt jelenti. Ő csupán koreókat tanítbe és amúgy is csak pótló (értitek: pót+ló, leálltam ígérem). Felmentem a szobámba és pakolászni kezdtem. A váratlan vendég érkeztére rezzentem össze.
-Em! Szia! -köszönt be Tinus.
A fejét dugta csak be és az ajtót markolászta.
-A szívrohamot hozod rám -nevettem -Gyere be! -intettem neki.
Az ágyra vetődött akárcsak én tegnap.
-Olyan fáradt vagyok... -dörmögte a maci
-Ne is mond és még nekünk felderítőset kell játszanunk. Ha tudod mire gondolok -bólogatott.
Mellé ugrottam, mire felemelte fejét. A barna szemek kíváncsian vizslattak engem.
-Mi az? Szempilla vagy csipás vagyok?
-Nem... -mondta és elpirult -Csak... csak...
-Elmondod vagy találgassak? -nevettem.
-Inkább ne, mert sejtem, olyanakot mondanál, hogy... fhuh -kérdőn néztem rá.
-Elvitte a cica az agyad?
-Igen. Erre gondoltam.
-Kinyögi ma az uraság? -nevettem.

Sziasztok! Holnap legyen folytatás?