Szabad egy táncra? I. kötet

Meglepii

Ahogy beléptünk a nappaliban karton dobozok tömegével találtuk szembe magunkat. Azok között volt egy szem ajándékdoboz. Meglepődve néztünk össze. Jóval nagyobb volt a többinél. Lyukak voltak az oldalaiba fúrva. Egy jól látszódó határvonal volt rajta. Jobbról piros-rózsaszín volt, balról kék és lila szallaggal volt átkötve.
-Ez meg mi lehet? -kérdezte Tinus.
-Doboz, ha nem látnád. -röhögött Mac.
Az ajtóban toporogtunk. A látványtól szoborrá dermedtünk pedig csak egy doboz... Ami rikított minden irányból. Az apjuk rontott be az ajtón. Azzal a lendülettel minket is belökött. Nem törődött a csomaggal. Felment az emeletre. Néztük még, majd körül jártuk minden oldalról.
-Csitt -parancsolt hírtelen Mac.
-Igen is főnök! -mondtam.
A kezemet katonásan a fejemhez irányítottam. Csend lett. A légy zümögése melett talán szuszogást hallottunk.
Mind egy sorba rendeződtünk. Vártunk, de semmi sem történt.
-Kinyitod Tinus? -ruházta Marcus Tinusra a lehetőséget.
-Ja, mi van, ha egy bomba?
-A bomba nem vesz levegőt... -mondta Kathe.
-Csak serceg, akárcsak ez a valami -mutatott rá Tinus.
-Akkor bomba. Csak nyisd ki!
Amint előrelépett felvágódott a teteje. Mindőnk hátrébb ugrottunk ilyedtünkben.
Konfettik milliói repültek körülöttünk. Elsőnek nem is láttuk a lényeget, csak, hogy rózsaszín. Ahogy eltünt a konfetti felhő előlünk nem hittünk a szemünknek. Egy kis angyal ugrándozott benne kitárt karokkal. A fiúk nem haboztak szaladtak megölelni. Szeretett teli ölelés volt.
-Te, hogy-hogy itt vagy? -kérdezték.
-Meglepetés! -kiabálta.
-Tényleg az vagy. De szeretlek! -mondta Tinus kedvesen.
Fel sem ismertem egyből, majd mikor már negyedjére bukkant elő buksija, fiúk vállaik közül.
Nem ismertem olyan nagyon őt, de elég sűrűn láttam őket így hármasban. A látványukra nekem is megjött az ölelkezéshez a kedvem. Odaszaladtam hozzájuk, de inkább nem csináltam semmit.

Sziasztok! Mikor legyen új rész?