Szabad egy táncra? I. kötet

Annyira szeretlek!

/Emily Kay szemszöge/

Semmiről sem tudtam. Az egyik pillanatban még Marcust és Tinust láttam, míg a másikban már Felix is ott volt. Az erőm elhagyott. Leírhatatlan érzés volt. Felix az életem, a legjobb testvér, aki valaha létezett... mondjuk Mike is... de na értitek... rámtört a hiányuk... az egész családomé. Úgy kezdtek el ömleni a könnyeim, mint még sose. A kezem remegett, a gyomrom görcsölni kezdett s egyre idegesebb lettem. A lábam nem bírta. Feladta a szolgálatott. Úgy csuklottam össze. Felix rámborulva követte példámat.
Az agyam vetítőként pörgette az emlékeket. Rosszat és jót egyaránt. Ami még jobban ösztönöztetett a sírásra. Felix elengedett és hátrébb csúszott. A fiúkat kerestem mögötte, de ők felszívódtak. Meg akartam köszönni. Mindegy, melyikük ötlete volt. Mindketten benne voltak...

-Jó fej ez a Martinus. Kár volt leszidni, mikor őket bömböltetted - mosolygott. Vajon a mai miatt hívták ide? Ha nem, akkor miért őt? De itt van. Megpróbáltam felidézni, hogy mikor láttam utoljára. Mióta egyetemista nem találkoztunk. Két éve. Igen... két éve láttam. De semmit sem változott. Ugyanaz a helyes nőcsábász bátyám volt előttem.

-Annyira szeretlek - mondta és megölelt. Én pedig vissza. Helyeslően bólogattam.

Megbeszéltük mi történt vele az egyetemen és mi van én velem. És hát elmondtam neki...
-Em, ez nem újdonság - nevetett ki. Tesó kapcsolat... amikor már egy mozdulatából tudod mi a helyzettel a másikkal - Sőt! Egészen biztos vagyok benne, hogy ő is többet érez. De nem kezdeményezhetsz - nevetett fel és rámkacsintott - Emlékszel mennyi éjszakát átlelkiztünk? Hogy kimondd mit érzel vagy ne? Hogy valójában tetszik vagy csak beképzeled magadnak? Így voltunk. Csak ágyon - mondta és lefeküdt. Én a hasára tettem fejem s egyszerre éreztem szívverésünk.

-Köszönöm, hogy itt vagy! - mondtam a lehető legtöbb hálával.

-Most jöttem rá, hogy nem tudom melyik-melyik - kezdett nevetni, amitől rázkódtak, akár csak az ágyban.

-Könnyű, ha figyelsz. Tinusnak...

-Persze, hogy vele kezded - emelte ki a vele-t vigyorogva. Tenyerét rám nyomta és inkább újra kezdtem.

-Marcusnak hosszabb a haja, de talán kevesebb is vagy csak vékonyszálú. Nincs olyan sok anyajegye. Míg Tinusnak van egy cuki a szája felett - ami sose lesz az enyém bibí -, meg rövidebb-sűrűbb haja van. Ja és Marcus magasabb nála. Még nálad is - nevettem. A suliban mindig azzal piszkálták, hogy kicsi és alulfejlődött, azóta viszont nőtt egy csomót és engem is túlszárnyalt. Túlságosan is.

-Ahaa. Akkor ezt az alacsonynak köszönjem - kezdte a cukkolást. Azt hittem hozzávágja a becenevemet is - Oksi Picur. Szeretlek. Legyél jó

-Már el is mész? - kérdeztem csalódottan. Bólintott és feltápászkodott. Kimentünk. Én a lehető legszorosabban szorítottam magamhoz.
Ahogy mikentünk szemetszúrt a két fiú. Mélyen elmerültek a beszélgetésükben. Marcus alélt fel előbb s megbökte Tinust. Gondolom, hogy hallgasson el. Szegény majdnem leborult. Löveltem felé egy ,,Szégyeld el magad" pillantást, aztán ráhagytam. Meglágyult a szívem. Azért mégis csak benne volt a meglepiben. És végül is Felix koncertjegyét neki köszönhetem.

Tinus feszülten hozta magát egy magasságba velünk vagyis köztünk, hisz nálam nagyobb volt, míg Felix-nél kisebb. Na ezt jól összehoztuk.
-Szeretnék mo-mo-mondani vagyis ké-kérdezni - dadogott. Sejtettem hogyan szeretné folytatni.

-Köszönöm! - mondtam s az arcomon óriási mosoly terült el.

Összehúzta a szemét és szégyenlősen elmosolyodott.

-Azt szerettem volna mondani, hoogy... - félve pillantott a bátyámra s vissza rám - Hogy nem most jött Felix, hanem lényegében a koncertet megnézni - zavarta le megenyhülve. Lüke Tinus... én már tudok róla - Akkor várunk téged is a falak mögött - mosolyodott el. Egyébként is vékony szemét már-már lecsukta. A szarkalábak aranyosan látszódtak szemesarkában.

-Rendben. Picúr?

-Ham? - emeltem fel tekintetem hozzá, amin jó ízűt nevettek. Nem vagyok kicsi...

-Vigyázz magadra. Hamarosan találkozunk - mondta és barackot nyomott a fejemre. Ezzel elköszönve. Hárman egymás mellett ácsorogva integettünk utána.

-Nem tudtam, bocs - magyarázkodott valamiről Marcusnak. Ő csak vállon boxolta és intett, hogy mindegy. De ez nem stimmelt nekem. Meg voltam győződve, hogy csak addig mindegy, míg én a közelben vagyok. De rájuk hagytam. Ők elmentek a helyszínre az apjukkal, én meg megkerestem Kathet.

Megcsörgettem anyuékat, akik millió puszi üdvözléssel fogadtak. Hallottam Arit, ahogy ,,sok szerencsét!" visítoz a háttérben. De anya senkinek sem adta oda a telefont. Még kihangosító gomb megnyomásáig se. Láttam magam előtt őket. Az asztalnál áll anya a komfortzónájában hallgatózva apa, míg a húgom az asztalon átmászva figyeli a történéseket.

-Le ne ess onnan, a halálos nyavajáról! - anyáskodik apa.

-Nem leszek szélen. Ne aggódjatok! - mondom és el is köszönök.

A hívás elején a szobánkban voltunk viszont, akkor már a fekete autóban ültünk a többiekkel.
Egy stadionba tartottunk.

Gorillák mindenhol ott voltak. Az épület elé sem kanyarodtunk. Célirányosan hátul ólálkodtunk.
Önmagától nyitódó kapuk sokasága után és a garázsbejárón keresztül begurultunk a stadion belsejébe. A fiúk a kihangosítatlan mikrofonnal kezükben énekelték ki lelküket. Majd fel is szívódtak az ének tanárral vagy mi a szakneve.
Mi is leléptünk Malinnal és átbeszéltük a posztokat. Ettünk egy keveset, utána mentünk az előadó térre. A színpad egyszerre volt zsúfolt és nagy terű.
Emmán és Malinon kívül senki sem volt lent a közönségnek kijelölt helyen. Felrajzoltunk néhány kezdőpontot és elkezdtük átvenni a koreókat.

Emma csápolt nekünk. Egyszerűen muszáj volt figyelnem rá. Egyfolytában felkeltette az érdeklődésem valamilyen trükkel. A befejező résznél rá kacsintottam, amitől fülig szaladt a szája. Mit ne mondjak? Rólam se lehetett letörölni az izgatottság vigyorát (ez a megfogalmazás... jesus).

-Készen álltok! - kiáltotta el magát Malin. Megkönnyebbült sóhajok töltötték be a termet - Készen álltok? - kérdezte most halkabban. Befutott a két dalospacsírta is. Marcus jóformán felborította Kath-et. Azt hittem leesnek ezek az abnormálisak. Míg őket figyeltem Tinus eltűnt. Elnéztem oldalra és ott sem volt. Nem, mintha érdekelne... dehooogy. Érdektelenséget színlelve fordultam előre.
Egyszer csak két kar fonódott körém... moccani sem tudtam úgy szorított valaki magához. Nem féltem. Tudtam ki az. Éreztem a zsigereimben. Bár nevezzük női megérzésnek.

-Azt kérdeztem, hogy felkészültetek? - ordította.

-Igen - zengtük kórusban, míg Mr. Titkozatosság a fülembe durmolva mondta... olyan elragadó hangon, amit elképzelni lehetetlen. Ki is rázott tőle a hideg.

-Nem hallom - kiabált - Készen áltok??

Elhajolt fejem fölé és úgy kiabáltunk együtt: - Igeeeeeeen!

És visszabújt hozzám...Életem...

Sziasztok! Itt a folyti. Jesszusom mindjárt itt a vége... szeretnétek második fejezetet?
Az új könyvemnek fent az első része! Megtaláljátok ,,Tükör lélek" címen.
Szerintetek, hogy tervezi Tinus a nagy vallomását? Vajon ezt is elbaltázza?
Hagyj nyomott magad után és írjunk együtt történelmet!
Jázmin <3