Szabad egy táncra? I. kötet

Életem..

*2 év múlva*

-Életem... Életem... Életem... Életem... Életem... -ébresztgettem Tinust.

-Moondd.. -dörmögött a takaró kupac alól. Elgondolkoztam miként is fogalmazzam meg. De én csak maradtam a konyha nyelvnél.

-Pisilnem kell... -szólaltam meg.

-Akkor menj egye... semmi.. Gyere! -fogta meg a kezemet és kirángatott az ágyból. -Piszi lükém... többet nem nézel horrort.. -csóválta szüntelenül a fejét.

Mindig is féltem a horroroktól, azonban tegnap sorozatban hármat néztünk. Nagy lányként néztem végig őket. Büszke is voltam magamra a nagy tűrő képességem miatt. Az is idáig tartott.
Két órakor kelhettem arra, hogy mosdóba kell mennem, azonban szenbesülnöm kellett vele, hogy nyitott szemmel is sötét van. Esküszöm, hogy meg próbáltam eljutni odáig, de nem igazán sikeredett. Így maradt a Martinusnak nevezett titkos fegyverem.
Karja alá vett és úgy vitt magával.

*7 óra*

-Jó reggelt Életem! -ültem be mellé egy reggelivel rakott tálcával.
Egy hálás mosollyal köszöntött, majd egy lágy csókkal díjazta művemet.
-Köszönöm -mondta. Arrébb tolta a tálcát és öléhez húzott. Én belefeküdtem. Lenézett rám, én pedig rá. Ettől csak jobban szétterült az arcán az a bizonyos elégedett, pajkos mosoly. Az az angyali mosoly..

És itt vagyok most 2020-ban. Költözök..
Közel ezer városban túrnéztam Életemmel és Marcus-szal. Mindegyiket többször meglátogattuk. Közösen szereztünk zenét és alkottuk a koreókat.
Most azonban kinézek az ablakon és csak hulló faleveleket látok. Ez az utolsó napunk Troforsban. Amerikába költözünk és igyekszünk élni... mindenkinél gyerekesebben akarok viselkedni. Önfeledten nevetni délben, vagy épp halkan kuncogni az éjszaka közepén Tinus horkolásán.
Minden egyes lehullott falevél egy történetet jelentett számomra. Ez bizonyítja, hogy öregszem és nem hiába élek. Van miért, van kiért.. tudom, hogy mindenkinek van egy Tinusa, aki néha könnyeket csal a szemedbe, de egy apró gesztussal csodálatossá teszi a napodat. Tudom, hogy mindenki szeret. Tudom, hogy szeretnek. Én is szeretlek téged, te is szeresd a többi embert. Kamaszkodó korszakomban - mintha most olyan vén lennék - rengetegszer utáltam az embereket. Magam ellen és minden más ember ellen fordultam. Te ne tedd! Ez nem megoldás. Lehet, hogy most eltaszítasz valakit, aki különben a világot, a fényt a szemedben jelenti. Vigyázz rá..

Levittem az utolsó bőröndöt is a földszintre. Elégedetten álltam meg a ruháim előtt. Egy pillanatra talán éreztem az ismeretlen félelmét, szomorúságot, hogy itt hagyok mindent. Azonban ez se tarthatott sokáig, hisz emlékeztettek arra, hogy ez nem a vég. Tinus betoppant a nappaliba. Dobott egy csókot és kipakolt a kocsiba...

Ééééés itt a vége. Most elszeretnék mondani jó pár dolgot..
Nagyon-nagyon szeretek írni, mái napig eszembe jutnak történetek. Ha emberek mennek el mellettem az utcán, az az első, hogy történetet írok közéjük. Hogy miért vannak ebben a ruhában, mi a viselkedésük oka. Az előzményei..
Próbálok kevesebbet rizsázni igérem.
Ezzel az egésszel annyit szerettem volna mondani, hogy befejeztem az írást.. örökre? Nem tudom. Rengeteg ötletem van, azonban a suli se megy fényesen és a fogalmazás sem az én asztalom és inkább átadom a helyem a tényleg, igazán tehetséges íróknak.
Sajnálom ezt az eltűnést..
Vigyázzatok magatokra!
És még egyszer utoljára..:
,,Hagyj nyomott magad után és irjunk együtt történelmet!"
Jázmin💕