Gondolatok《H.S.》

35. Fejezet

《Norrelle Freese szemszöge》

- Sajnálom, hogy nem tudlak hazavinni, de holnap verseny lesz és nem hagyhatom ki. Szükségük van a segítségemre. - nézett a szemembe bocsánatkérően Harry. Smaragdjainak őszinte csillogása csak még jobban nehezítette elválásunkat. Egymással szemben álltunk, kézen fogva a vasútállomáson a perceken belül induló vonat mellett, ahová Sam már felszállt, ugyanis Alexnek sietnie kellett a saját vonatához. Sajnáltam őket, hogy ilyen hamar el kellett válniuk, mert olyan aranyosan kapaszkodtak egymásba. Legszívesebben visszatekerném az időt, hogy máshogy legyen eltervezve a mai nap, amit a jegyek megvételének halasztásával kezdenék.

- Tudom, Harry. Ne emészd magad emiatt, majd beszélünk telefonon addig, amíg nem találkozunk! - mondtam biztatóan a szemébe nézve. - Csak ne hagyd, hogy Louis lenyúlja a telefonod...megint... - emlékeztem vissza a pár nappal ezelőtti incidensre, miközben megérintettem a nyakában lógó láncon lévő kifli alakú holdat, amit tőlem kapott elő karácsonyi ajándékként, mert leghamarabb Újévkor találkozunk.

- Nem fogom! - kuncogott. - Na menj, mielőtt itt maradsz! - húzott magához, körbeölelve derekamat. - Tudod mit? Jobb is, ha maradsz! Nem engedlek el. - mondta határozottan, miközben jobbra-balra dülöngélt velem. Én szorosan a nyakába kapaszkodva bazsalyogtam reakcióján.

- Anya kinyír, ha nem érek haza, mire a nénikém odaér, szóval, ha szeretnél viszont látni, akkor mennem kell. - motyogtam, mégis erősebben kapaszkodtam belé és mélyeket szippantottam férfias illatából, amit egy ideig nem fogok érezni.

- Nem úgy tűnsz, mint aki annyira menni akar. - puszilt fürtjeim közé mosolygós hangon.

- Pedig kell... - mondtam szenvedve a nyakába beszélve. Egy mozdulattal combjaim alá nyúlt és odacipelt egyenesen az ajtó elé. - Köszi a fuvart, de innen még nehezebb lesz leszállni. - bújtam közel hozzá. Aranyos gödröcskéi továbbra is szúrták arcának két oldalát párbeszédünk alatt, viszont szemeiben a csillogás mellett látszott a vacillálás. Lehet, hogy az utolsó pillanatban mégsem enged el? Ezen gondolatra olvadozni kezdett szívem.

- Vigyázz magadra, Baby! - nézett fel a szemembe. Erős tartásának biztonságát elhagyni valósággal lehetetlenségnek tűnt abban a percben, mégsem maradhattunk így sokáig.

- De te is! - mutattam fel az erre a célra szánt ujjam.

- Na menj! - rakott le a földre. - Jó utat, Szépségem! - mosolygott le rám, továbbra is derekamat tartva.

- Neked is hazafelé! Szia Harry! - intettem. Már éppen beléptem volna, de egy hirtelen gondolat hatására visszaléptem és puszit nyomtam az arcára, amit örömmel fogadott. A felszállóknak már kevésbé tetszett az atrakció, de sebaj.

- Szia North! - integetett. Éppen jókor szálltam fel, ugyanis másodperceken belül indult a vonat. Megkerestem az ablakon kifelé bámuló barátnőmet, akinek jókedvű mosoly ült az ajkain.

- Köszi Sam, hogy felhoztad a csomagjaim! - ültem le vele szemben, miután gyorsan megöleltem.

- Szívesen! Úgy örülök, hogy neked is minden rendben van. - vigyorgott a telefontokját piszkálva. - Most is néztelek titeket, hogy mennyire jól kijöttök. - az egész szemlélete nagyon jól esett, főleg, hogy eddig nem igazán szimpatizált Harryvel. - Annyira szar, hogy Alexnek sietnie kellett. Több mint egy hétig nem láthatjuk őket… Hogy fogom én túlélni? - kérdezte homlokára simítva a tenyerét.

- Fel a fejjel! Van telefon, meg internet, bármikor beszélhettek. - biztattam a erőtlenül a combomra csapva egy bizonyos ritmus szerint, amely izgatottságot a Harryvel eltöltött idő utóhatásának tudtam be. - Viszont azt én is sajnáltam, hogy annyira sietnie kellett. Jöhettünk volna másik vonattal is, lehet, hogy az jobb lett volna.