Gondolatok《H.S.》

2. Fejezet

《Norelle Freese szemszöge》

- Melyik ágyat választod, Sam? - mutattam az említett bútorokra.

- A bal oldalit. - ugrott rá a választott ágyra.

- Kicsi a rakás. - kiáltottam megnyújtva az ,,á" betűt és rá ugrottam Samre. Nevetve próbált felállni, így a földön kötöttünk ki. Még rázkódott a vállunk néhány percet, aztán elkezdtünk kipakolni. Közben rendeltünk kaját, mert már a kihalás szélére sodródtunk. Nem vicc, imádunk enni.

- Megjött a kaja. - kiáltottam Samnek, nézve az SMS-t, miközben egy ruhakupac közepén ülve hajtogattam a textíliákat. - Lemennél érte? - érdeklődtem reménykedve.

- Persze, már éhezem. - rohant az ajtóhoz és már kinn is volt. Villámsebességre kapcsolhatott, ugyanis perceken belül furcsa vigyorral az arcán tért vissza. Ajaj, ez a szerelmes lettem mosolya.

- Mire ez a mosoly? - tettem fel a kérdés, ami már a megjelenése pillanatától foglalkoztatott.

- Csak annyit mondok, barna és édes. - mosolygott továbbra is. Jaj, már megint hirtelen jött szerelem?!

- Neve? - erre Sam felnevetett.

- Csoki torta. - értetlenkedve néztem rá. - Most mi van? Az étterem küldte, ahonnan rendeltünk, mert most vásároltunk először. - mondta boldogan.

- Már megijedtem, hogy a futárról van szó. - töröltem le egy nem létező izzadságcseppet a homlokomról.

- Lehetne, abban az esetben, ha bejönnének az életunt, negyvenes buszsofőr kinézetű pasasok. - erre a kijelentésére ismét felnevettünk. Evés közben kiveséztük a buszsofőr témát és megbeszéltük, hogy pakolás után körbenézünk.

Megközelítőleg 3 óra alatt készen lettünk a rendezkedéssel, beleértve a hiányzó dolgok összeírását is. Elindultunk körbenézni a koliban. A földszinten, a porta mellett vannak a raktárhelyiségek és egyéb ehhez hasonló szobák meg a mosókonyha szükség esetére.  Éppen indultunk volna kifelé, mikor leszólított minket egy alacsony, szürke hajú lány.

- Sziasztok! Ne haragudjatok, de új vagyok és most költözöm be. Megtudnátok mondani, hogy merre van a 33-as szoba? - kérdezte némi kétségbeeséssel a hangjában.

- Szia! - köszöntünk. - Igazából mi is újak vagyunk, de már feltérképeztük a terepet, úgyhogy megtudjuk mutatni. - mosolygott kedvesen barátnőm. - Erre gyere! - Segítettünk neki felvinni a csomagokat az emeletre, egyenesen a keresett szoba elé. - Itt volnánk.

- Köszönöm szépen! Egyébként Odett Weatherly vagyok, de általában csak Windynek hívnak. Irodalom karos vagyok - magyarázta. - Titeket hogy hívnak?

- Én Samantha Collins vagyok. - mosolygott legjobb barátnőm. - Művészetis.

- Én pedig Norelle Freese. - vettem át a szót. - Szintén irodalom karos. Nagyon örülök, hogy lesz egy ismerős arc is.

- Úgyszintén. - bazsalygott Windy.
Biztos a haj és szemszíne miatt ez a beceneve. Olyan szürkés, mint a vihar és az azt megelőző heves szél.

- Megyünk, folytatjuk a körbejárást. Esetleg van kedved velünk tartani? - érdeklődött Sam.

- Köszi, de most inkább kipakolnék. Van "pár" csomagom. - rajzolt macskakörmöket a levegőbe. - Még egyszer köszönöm a segítséget.

- Rendben. Igazán nincs mit. - mosolyogtam. - Szia. - intettünk.

- Sziasztok.

Miközben sétáltunk kifelé az épületből, eldöntöttük, hogy holnap csinálunk egy nagybevásárlást. Természetesen a beszerző körút elsősorban a kajára összpontosul. Az egyetemmel ellentétes irányban indultunk el, tehát balra. Úgy voltunk vele, az iskola épületét rengeteget fogjuk még látni. Séta közben elkezdtünk beszélgetni, megosztottuk egymással a továbbra is fennálló kétségeinket és megnyugtattuk egymást, hogy minden rendkívül jól fog alakulni. Aztán előjött a "kedvenc" témám, melyet természetesen a legjobb barátnőmnek kikiáltott személy hozott fel.

- Nors, szerinted lesznek helyes pasik? Mármint tudod, még nem hevertem ki Jeremyt, de annak már vége. - Jeremy és Sam kb. 4 hónapja szakítottak, megközelítőleg egy év együttjárás után. Nem kifejezetten szimpatizáltam Jeremyvel. Túlságosan megjátszotta a rosszfiút, legalábbis társaságban. Sam boldog volt mellette, amíg ki nem derült, hogy Rhea őt is belecsalogatta a csapdájába. Nem sorolható a szép szakítások közé. Rheat mindketten utáljuk, nem csoda, hogy Sam is kiborult. Időben elkaptam, habár nem kellett sok, hogy a földön kössön ki. Egy valamit mindenképpen köszönhetünk annak az aljas pasilopó szörnyetegnek és áldozatának, az évek óta tartó szoros barátságunkat még erősebbé tették.

- Biztos lesznek, Manny. - használtam a régi becenevét, ami még a Jégkorszakos időszakunkból maradt rá. -  Ráadásul Jeremynél ezerszer jobbak. Ne aggódj, nem leszel macskás néni, azt nem hagynám. - nyugtattam.

- Tudom, hogy számíthatok rád, köszi. Na de eszembe jutott egy csodás ötlet. - kezdte vészjóslóan. -Az első, akinek pasit fogunk az t...-

- Nem. Nem és nem. Nem kell tinder tündér, köszi. Majd találok, ha kell. Addig is gyakorlom a független nő szerepét. - húztam ki magam.

- Nors, ezt te sem gondolod komolyan, eddig egyetlen normális kapcsolatod sem volt. - éppen beleszóltam volna, de leintett, jelezve, hogy folytatja. - Nem, Nicholas nem volt az! 4 évesek voltatok. Könyörgöm, csak egy gumicukor karkötő volt. - ismét nyitottam a számat félbeszakítása céljából. - Ne. Hogy. Fel. Hozd. Ryant. Egy hét volt. - tagolta.

- Nem tehetek róla, hogy Rhea állandóan közbeavatkozott. - Ryannel kezdett alakulni valami, mikor megérkezett a "felmentő" sereg, Rhea személyében, és volt Ryan, nincs Ryan. Ez van. Ez vagyok én.

- Most másképp lesz. - közölte ellentmondást nem tűrő hangon.

- Én is ettől tartok. - sóhajtottam. Annyira belefeletkeztünk az előbbi diskurálásba, hogy észre sem vettük és egy gyönyörű parkba érkeztünk. Mindig is imádtam a természetet. A park hatalmas területet foglalt el, rengeteg fával, melyek között kis ösvények húzódtak. Nem beszélve a virágos részről, a tó körül és szépen faragott fapadokról. Helyet foglaltunk egy szimpatikus padon és csak néztük a tájat, persze a tájképek és a selfiek se maradtak el. Fél órát kellemes csendbe burkolózva, a gondolatainkba mélyedve töltöttünk.

Remélem nem gondolta komolyan, hogy kerítőnőt fog játszani. Abból semmi jó nem származna. Másrészről nem is biztos, hogy szükségem van bárkire. Eddig is megvoltam így, nem dől össze a világ a szingliségtől, főleg akkor, ha nem is mondhatom magam tapasztalatgazdagnak. Akármennyire gáz, hogy nem volt még rendes kapcsolatom, nekem ez jutott és kész. Bármennyire is vágyom egy szív mámoros érintésére, egyszerűen minduntalan a plátói variációba ütközöm, ami sosem végződik kellemes érzésekkel. Talán ez való nekem, talán nem állnám meg a helyem valaki mellett. Lehet, hogy nem vagyok és nem is tudnék olyan lenni, akit igazán szeretnek.

Feltápászkodtunk és indultunk visszafelé, ám parkkal szemben találtunk egy aranyos kis cukrászdát. Betértünk, igazi családi vállalkozás. Érezni a régi recept alapján, szeretettel készült pékáruk illatát. Imádnivalóak az ilyen hangulatos kis helyek. Vettünk és néhány süteményt. Már az illatuktól is összefolyt a nyál a szánkban. Gyorsan indultunk is vissza, hogy minél előbb megízlelhessük őket.

A koliba érve  megvacsoráztunk, ami azt jelentette, hogy megettük a délutáni maradékot, azután elpusztítottuk a süteményeket. A pékárúk nagyon finomak voltak, biztosra veszem, hogy visszajáró vendégekként fognak számon tartani bennünket. Ismét a kihalás szélére sodródtunk, viszont ezúttal a telítettség érzése miatt, amit nem palástoltunk a pukkadás magunkban tartásával, inkább hangos szenvedéssel adtuk egymás tudtára a kanapén fekve.

Nagy nehezen elszántuk magunkat és egy gyors fürdés után megnéztünk egy vígjátékot, de a tál popcornt nem tudtuk mellőzni, így ismételten saját magunkra dobáltuk a zsírpárnácskákat. A film elején még hasunkat fogva nevettünk a poénokon, viszont a végefelé amellett, hogy a berögzült mozdulattal tartottuk a kis párnácskákat gyomrunk tájékán, alig bírtuk nyitva tartani szemeinket. Elérkezett a zárszó, mi pedig egy könnyű mozdulattal bezuhantunk az ágyba és szinte máris az álmok mezején barangoltunk, amint megtaláltuk a kényelmes poziturát, ami nem fenyegetett fulladásveszéllyel.