Gondolatok《H.S.》

48. Fejezet

《Norelle Freese szemszöge》

A februári napsütésben sétáltam a szeretett pékség felé, ahol valószínűleg Barátom serénykedett a pult mögött délutáni műszak gyanánt. A hőmérséklet alacsony értékei miatt kezeimet zsebeim fogságába zárva védtem meg őket a néha felém közelítő szellőtől, ami alkalmanként szakértői módon fújta arcomba gesztenyeszín loknijaimat, ezzel előhívva melegedő végtagjaimat. Az utcán elhaladó személyek közömbössége a felhőkkel tarkított égig szökött. Jó néhány alkalommal kényszerültem hirtelen jobbra, illetve balra húzódni a látszólag érdektelen illetők rohamos léptei elől, amit igen nehezen fogadtam mogorva stílusuk miatt. Az nem érdekes, hogy lehetségesen én is sietek valahova? Jó, most pont nem kell rohannom, de akkor is. Hol élünk, hogy konkrétan eltaposnak a nyílt utcán?!

Megkönnyebültem, mikor végre a kis pékség üveges ajtaja elé értem. Már a kirakatban is isteni kinézetű sütemények sorakoztak, amiknek már a látványa is édes illatokat csalogatott orrjárataimba, noha most nem elsősorban a vásárlás miatt jöttem. Könnyedén beléptem a családias helyiségbe, ahol egy mosolygós asszony fogadott.

- Jó napot! - köszöntem bazsalyogva, elengedve az utcán ért negatív hatásokat. Megálltam az egyszerű, csiszolt fából készült pult előtt és körbepillantottam, bár még így sem fedeztem fel a göndör fürtöket.

- Szép napot! - somolygott kedvesen az idős asszony, miközben megigazította a hajlakk ellenére is szemtelenkedő kicsiny, világos tincset, ami füle mellől szökött ki. - Mit adhatok? - kérdezte feltételezhetően az évek során elvégzett fizikai munkától igencsak terhelt, eres kezeit egymásra tett állapotban a pultra helyezve, a fehér rongy mellé. Vajon még él a férje vagy emlékként hordja a két gyűrűt az ujján?

- Ami azt illeti, Harryt keresem. Esetleg tudna neki szólni? - fűztem össze ujjaimat magam előtt, hogy kényelmes helyzetbe emeljem karjaimat.

- Természetesen, egy pillanat. - felfelé görbülő ajkakkal indult az előttem homály fedte hátsó rész felé, ahonnan másodperceket igénybe vevően meg is érkezett, amely idő alatt én megváltam a meleg télikabátomtól. - Mindjárt jön, csak befejezi a dagasztást. - intett hátrafelé.

- Köszönöm szépen. - néztem kék szemébe, melyek különösen élénk árnyalatban uralták ráncokkal tarkított arcát.

- A kishölgy a barátnője? - hajolt közelebb a pult felett, mintha egy titkot készülnék közölni. Mosolygós lényéből fakadóan vonásain meglehetősen látszottak jókedvének ráncai.

- Igen. - mondtam büszkén, fülig érő vigyorral. A hölgy egy darabig vacillált, majd végül szólásra nyitotta a száját.

- Magácska igazán szerencsés. - mosolya még szélesebb lett, ha ez lehetséges. - Harry nagyon aranyos fiú. Amikor csak itt van, egy percre sem enged megterhelő munkát végezni a fájós tagjaim miatt. - mondta jókedvűen. - Untalan azon szorgoskodik, hogy a lehető legtöbb munkát magára vállalja itt, hogy levegye a terhet a vállunkról. Tudja, kishölgy, már a húgom sem valami friss és elég nehézkesen boldogulnánk itt egyedül, de Harry semmi esetre sem szeretne elmenni. Nem ismerek nála odaadóbb fiatalembert. - áradozott, amitől még büszkébben gondoltam Rá. Mielőtt bármit szólhattam volna, az említett kilépett az ajtón, majd gödröcskés mosolyt eresztett, amint meglátott. Kopottas, vörös árnyalatban tündöklő köténye óvta meg fekete farmerját és piros kockákkal díszített ingét az esetleges foltoktól. Előhalászott egy fehér zacskót az ajtó mögül, majd ismételten nekem szentelte figyelmét.

- North! - lépkedett ki a pult mögül. - Mi szél hozott erre? - illesztette össze ajkainkat egy gyors puszira invitálva. A kezembe nyomta a zacskót, ami az illatból ítélve a kedvenc csokis kekszemet rejtette. Bal mancsát hátamra simítva mosolygott le rám.